Bejegyzésem ihletője egy sorozat, aminek nemrég fogtam neki és már több részt is figyelemmel követtem. A filmben szereplő család tagjai egy szomorú esemény után döbbentek rá arra, hogy többször kellett volna mondaniuk egymásnak azt a kis szót: "szeretlek". Ez csupán egy kis szó, és mégis mennyi érzelem rejtőzik a kimondásában. Nem kell mondani azt, hogy ez csak egy film, vagy hogy ilyenek csakis a filmekben történnek. Jó lenne, ha csak ott létezne, de sajnos nap mint nap megtörténik. Az ember vagy túl elfoglalt, vagy túl gyáva ahhoz, hogy merje vállalni bárki előtt azt amit érez. A tiniknél gyakran előfordul, hogy mondanak sértő szavakat a szülőknek, leginkább olyan esetekben amikor megakadályozódik, hogy kényük-kedvük szerint cselekedjenek. Tudni lehet, hogy minden "gyűlöllek" vagy "utállak" szó mögött csak egy pillanatnyi harag rejtőzik. Mert olyankor a világ "fekete", úgy érzi a sértett személy, hogy mindenki ellene fordult, vagy éppen azt, hogy nem szeretik eléggé.
Minden ember arra a sorsa van ítélve, hogy az életben nem kaphat meg bármit. Óriási tévedést követ el, hogyha minden alkalommal a dühét máson tölti ki, csak mert nem úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretné, vagy nem kapja meg azt amit szeretne. Mintha nem lenne könnyebb inkább kedves szavakat intézni egymáshoz, elkerülve a lelki megfosztás veszélyét. Mert igen. Ez egy megfosztás, egymásnak a megfosztása. Mert nem képes az ember kimondani gyakran, hogy "szeretlek". Mi van, hogyha egy szomorú eset vág közbe, és az utolsó szó ami azelőtt elhangzik az a "gyűlöllek"? Akkor egész életében kísérteni fogja az elhangzottak vissza vonhatatlansága, és azt kívánná, hogy bár képes lenne visszahozni a tegnapot, vagy visszaforgatni az időt. Már én is tapasztaltam ezt az érzést, hogy bármit megadtam volna azért, hogy újra az a nap legyen amikor hibáztam, és lehetőségem adódjon minden rendbe hozni. Pedig nem nagy dolgon múlott volna. Ha akkor nem lettem volna gyáva, akkor élhettem volna az utolsó lehetősegnek. Gyávaságomért megfizettem. Akkor per pillanat képtelen voltam épp ésszel gondolkodni. Bár ne lett volna úgy. Úgy érzem, hogyha az időt vissza tudnám forgatni, az, hogy egy milliószor elmondanám, hogy szeretem, az sem lenne elég. Egy élet sem elég, hogy elégszer mondjuk azt, hogy "szeretlek". Nem kéne tragédiának történnie ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen vagy éppen bátorságot nyerjen ahhoz, hogy szégyen nélkül vállalja azt amit érez. De sokszor valami rossznak kell történnie, hogy az ember rádöbbenjen az igazságra ami valójában mindvégig ott volt csak, túl elvolt "foglalva" az élet többi dolgával. Akkor jön rá, hogy mennyire megsértett valakit, amikor a szavak kimondódtak, vagy éppen akkor jön rá, hogy szeret valakit amikor az már többé nem jön vissza. Miért nem vesszük észre a dolgokat amikor ott vannak az orrunk előtt. Veszítenünk kell ahhoz, hogy felébredjünk? Hogy kinyíljon a szemünk? Egyedül kell maradnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy soha nem szabadott volna elengedni azt a valakit? Tévednünk kell, ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy mit érzünk? Furcsa egy szerzemény az ember. A lelke sír és az arca mégis nevet. Mit ér az aki nap mint nap megjátsza az erős, vidám embert, közbe legmélyén a lelke szét van tipródva a fájdalomtól. Kérdem én? Meddig bírja hordani a mindennapi álarcát? Miért akar mindig másnak tűnni, mint aki valójában? A körülötte levők megtömik a fejét hülye általuk kitalált "jó" és "nem jó" szabályokkal, amik folytán az, mint berögzött kép furakodik be az agyába: mindez "ciki". Nem létezik, hogy egy kemény szív mögött nem lakozna egy kis érzelem. Csak a körülmények megkövetelik, hogy az háttérbe kerüljön. Ez abszurdum mivel még a körülményeknek sem szabadna megengedni, hogy uraljanak. Nincs rosszabb annál, aki érzéstelennek próbálja beállítani magát. Mert a sok elfojtott fájdalom valamikor majd a felszínre tör, és akkor minden összetörik ami addig erősnek és biztosnak tűnt. Mert sokkal rosszabb elfojtani, mintsem kiengedni azt ami bánt. Így lesz az ember olyan mint egy időzített bomba, kiszámíthatatlan. Ketyeg és bármikor felrobbanhat. Akkor meg már semmi értelme a napokig, hetekig, hónapokig vagy akár évekig rejtegetett érzelmeknek, legyen az bánat, fájdalom, félelem, rettegés, csalódás, viszonzatlanság, kiábrándultság vagy millió és egy más érzés. Végezetül annyit mondanák, hogy a szeretetből sosincs elég, a gyűlölettel ellentétben amiből(sajnos) túl sok van ebben a romlott társadalomban. Tenni kell ellene, amíg nem lesz túl késő ... Ne hagyd, hogy megmérgezzen a gyűlölet és elvegye az az eszedet, mert akkor saját kezeddel toloncolod magadat a rossz útra: "saját magad alatt vágod el a fát". Kezedben a döntés. Dönts, úgy, hogy később lehetőleg ne bánkódj ...
"Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre."
Szophoklész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése