Mikor úgy tünik, hogy minden rendben van. Mikor úgy érzed, hogy a dolgok a lehető legjobban mennek. és már semmi rossz nem jöhet. Akkor leülsz nyugodtan a fotelodra és elkortyolgatod a forró teád. Ébresztő! Ugyan már. Nem élünk a filmekben. Az élet miért lenne olyan kegyes, hogy hagyja, hogy mindezt élvezzük? Mert mindig igazságtalan. Mindig a jók mennek el. Mindig azt éri szerencsétlenség aki nem érdemli. Mert az élet nem tart leltárt, amelyen azon személyek szerepelnek akik megérdemelnék vagy akik nem érdemelnék meg a rájuk zúdult büntetést. Az élet ebből a szempontból "vak". Mert bizonyos emberek születésük óta szenvedésre vannak ítélve. Fer-e ez azokkal szemben akik abszolút de semmit nem tesznek, és az élet mégis mindent ezüst tálcán kínál nekik? Milliószor feltettem magamban a kérdést, hogy miért nem lehetek én is az a "szerencsés" ... Most amikor úgy tűnik, hogy minden okés, akkor kell valaminek történnie, hogy ne lehessek igazán boldog. Az okés, hogy sok rossznak kell történnie, ahhoz, hogy majd kiérdemeljem a régen várt "fizetséget". No de én már annyi rosszat éltem meg, és még semmi nem ért engem, amit egyáltalán "fizetségnek" tudnák nevezni mindazok után amiken átmentem. Hol a fizetség? Egyáltalán van-e fizetség? Nem másért csak akkor tudjam, hogy várjam-e vagy sem. Ne reméljek. Sokszor úgy érzem, hogy bár ne remélnék. De nem minden esetben. Van amikor úgy érzem, ha a remény nem létezne akkor semmi nem tartana életben. Tehát kell is, meg nem is remélni. Ezt úgy nevezném mint egy sete-suta állapot. Leírni nem tudnám. Csakis legbelül érzem. De aki már hasonló helyzetben volt, az talán képes átlátni a helyzetet. Mert megérteni egyszerűen képtelenség. Hogyha megfigyeljük, akkor is hogyha hasonlóak eseteink, mégis valamiben mindig különböznek. Mert minden ember egyedi, egyedi az élete, minden ami hozzá tartozik, vele jár az egyediség. Szeretném remélni, azt, hogy valahol rám is vár az a valami jó, ami mindenben kárpótol(ami volt, azt nem tudná kárpótolni). Esetleg kitölti valamennyire az űrt...már amennyire képes kitölteni...

 "A gyermek lelke olyan, mint a tükör, mely váltakozva fordul új és új irányba s fényt keres, napok, holdak, csillagok, vagy pislogó gyertyák fényét, mit önmagáról visszatükrözhessen."

Wass Albert

Minden másodpercben új élet veszi kezdetét

Utolsó bejegyzésem elég rég írtam(már amennyire régnek számít az). Egyik ok az volt, hogy készülnöm kellett és a másik ok az volt, hogy nem voltam internet közelben. De igyekszem folytatni, lehet nem fog sikeredni ugyanazzal a gyakorisággal mint otthon. Próba szerencse. Már lassan egy hete, hogy "nagy kanállal" habzsolom az életet. Fura meglepetés volt számomra az a tény, hogy ennyire jó lesz majd az itteni élet. Mások mondták, hogy majd haza sem akarok jönni, de ez annyira ellent mondott az akkori állapotomnak, elképzelhetetlennek tűnt. Mindenképp kellemes csalódás volt. Kissé zavaró volt az első esti üresség amit legbelül éreztem. Se honvágyam nem volt, se nem voltam feldobva a gondolattól, hogy már Kolozsváron vagyok. Lelkifurdalásom volt amiatt, hogy nincs honvágyam, mivel azelőtti este elvoltam keseredve, hogy már mennem kell. A bentlakási élet sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem. Remélni sem mertem, hogy úgy hozza a sors, hogy mind magyarok leszünk a szobában, na meg, hogy az ellentétek egy szikrányi jele sem fog mutatkozni. Az egyetem nem is hasonlítható a középiskolához. Igaz, hogy itt nagyobb a szabadság, ám ugyancsak vele jár a hirtelen nyakunkba szakadt  felelősség is. Óriási a város, minden nap van mint felfedezni. Az eltévedés veszélye nem olyan nagy hogyha ismered valamennyire a fontosabb útszakaszokat. A pénzre ügyelni kell, mert mint zöldfülű, elmondhatom, hogy még én sem tudom igazán takarékossági módra fogni magam, hisz még úgymond túl korai. Viszont szerintem nem lehetetlen  megszokni ezt az életet. Gyorsabban mint az ember ahogy gondolná. Mondjuk ez most nézőpont kérdése. Attól függ, hogy ki hogyan fogja fel a dolgokat, hogyan áll hozzá

"A madaraknak előbb-utóbb meg kell tanulniuk repülni. Nem akadályozhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk őket ott tartani a biztonságos fészekben."

Nora Roberts

A romantika a vágyakozásról szól

Már minden csomagom be volt vive az új házba. A ház minden zegét, zugát láttam már. Kivéve a padlást. Mindig is írtóztam a padlásoktól, leginkább a sötéttől és a pokoktól. De most túlságosan kíváncsi voltam, hogy félelmeim miatt ne menjek fel. Elment a berakodó autó is. Ott álltam a ház nappalijában és mindenütt dobozok voltak. Annyira nem volt kedvem akkor kipakolni mindent. Így inkább megindultam fel az emeletre, s majd a padlásra. Az fogadott, amire en is vártam: sötét padlás, pókhálok, kacat mindenütt melyek újnyis porral voltak belepve. Miközben az évek óta nem használt dolgok között keresgéltem, kiesett egy valami naplószerűség. Amikor kinyitottam láttam a kitépett lapok nyomát, ám egy napi bejegyzés benne volt. Az így szólt: " 1978 október 23. Kedves naplóm. Rengetegszer eltöprengtem azon, hogy miért nem jön már az én életembe is az igaz szerelem. Eddig még sose voltam szerelmes. Nem toppant be az ajtón a nagy Ő. Vajon mi folytán ítéltetett a sors engem örök magányra? Talán egyesek számára nem világos a női fortélyok világa? Pedig nem is olyan komplikált, mint ahogy azt gondolják. Az tény s való, hogy a nők zöme él és hal a romantikáért. De romantika alatt nem kell föltétlenül egy puccos kis étermi vacsorát érteni, vagy holmi költséges kiruccanásra egy egzotikus szigetre. Meglehet, hogy vannak ilyen nők, kik erre vágynak. De azok többé kevésbé meg is kapják amit akarnak. És egy olyan nő, akinek már romantikát jelent az is,  hogyha egy szál rózsával lepik meg, vagy valami kis apró figyelmességgel, az olyan életébe nem jön el az a pillanat. Holott nem is vár sokra, csak arra, hogy egy szikrányi jele bizonyosodjon meg annak, hogy Aphrodité, a szerelem istennője rá is gondolt. Most ezt szimbólikusan mondtam. Például van akinek sokat számít hogyha reggel amikor felkel, úgy is tetszik párjának, nem számítva, hogyha semmi smink nincs az arcán, úgy egyszerűen is csodálja kedvese őt. Az a pillanat, amikor lássuk, hogy kedvesünk arcán szelíd mosoly van, és tudjuk, hogy láthatólag elégedett sőt akár be nem tud telni azzal amit lát, az a kis mosoly sokkal többet ér bármelyik írtó drága ajándéknál. Mit meg nem adnék azért, hogy egy ilyen kedvesre lelhessek. Számtalanszor elképzeltem, hogy fogok majd vele találkozni. A boltban amikor épp a legfelsőbb polcról akarnák levenni valamit nagy kínlódva, egy hosszabb kéz odanyúl és leveszi nekem. Húú micsoda hős. Holott csak egyik babkonzervet vette le nekem a polcról. És mégis. Abban a pillanatban leblokálok és meg nem tudnék szólalni, csak bámulnám az én "hősőm", amíg az ki nem böki, hogy na akkor most ő menne, erre ez úgy hatna mint egy pofon, olyan hirtelen esnék vissza a képzelet világából a földre. Ha még agyunkban mutassa jelét csepp aktivításnak, akkor rögtön rákérdünk arra, hogy miként hálálhatjuk meg "hőstettjét"(holott te is tudod, hogy abszurdum egy konzervdoboz levételét hőstettnek nevezni, de az a pillanatnyi mámor kihozza belőlünk azokat az értelmetlen kis szavakat) vagy éppen egy sima "köszönöm szépen" hangzik el. Szerintem bárhogyna is döntenék, mindenképp jól kezdődne a napom. Sokszor elmosolyodnék, csak úgy ok nélkül. No de számtalanszor bemegyek  boltba, és sose jelenik meg az én "hősőm". Egyszer amikor szükségem lett volna valamire ami a felső polcon volt, akkor valaki jött hátulról és megfogta vállam. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy talán mégis betoppant az üzletbe az a bizonyos várva várt személy éppen most. Ám amikor megfordulok, minden kellemes érzés eloszlódik, és állok az arcomra festett vigyorral  mivel csak a elárusító bácsi az aki egy széket hozott, hogy könnyebben elérhessem a felső polcot. Amikor meg kimegyek a boltból azt mondom magamban: "majd legközelebb". Mert azért egyik nő sem vétkes, hogy kis romantikára, törödésre vágyik. Habár én úgy érzem, hogy számomra azért bünhődnöm kell " Itt véget ért a napló bejegyzés. Egy magányos nő gondolatait olvastam. Az lehetett az utolsó bejegyzése, hisz utánna már nem voltak kitépett lapok, mind üresek voltak az utána következő lapok. Miért pont azt a bejegyzést hagyta meg benne és a többi bejegyzéseket mind kitépte és valószínű, hogy megsemmisítette őket. Későbbiekben utánna érdeklödtem az előző tulajnak. Egy nő élt egyedül abban a házban. A szomszédok elmondása szerint a nő küszöbjét sose lépte át férfi. Csakis a macskájával élt magányosan. Mígnem egyik reggel holtan találtak rá saját hálószobájának az ágyában. Gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak semmi nyoma sem volt. Azt mondják békésen halt meg, szelíd mosoly volt az arcán amikor rátaláltak. Mindenekelőtt érdekes volt az amit hallottam. Elgondolkodtam. Talán a magányos nő álmában lelt rá a nagy Ő-re? Az a mosoly az volt, amit ő maga is leírt a naplójában? Talán álmában tényleg találkozott azzal a férfivel a boltban ... Ki tudja ...

"Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Gyakorlatilag mindent ezért csinálunk."

Jodi Lynn Picoult

Két szóval elmondhatom, amit az életről megtanultam: megy tovább

Kisebb koromban annyira egy fura, idegen kijelentés volt ez, hogy: az élet megy tovább. Talán azért kerülte el a figyelmem, hisz nem volt okom amiért felfigyeljek rá, amiért megjegyezzem. Ha visszatekintek a múltamra, akkor azt elmondhatnám, hogy volt szép és rossz emlékem egyaránt. Ha Isten azzal az erővel hatalmazna fel, hogy kitörölhetném életem egyik eddig megélt évét, vagy periódusát, akkor én életem 11. évét törölném ki. Azalatt az egy év alatt rengeteg dolgon mentem át, tapasztaltam meg. Szerintem egyik 11 éves gyerek álma sem lenne az, hogy azt tapasztalja mint én. Ahogy nekem sem az volt. Mint más gyerek, én is felhőtlen gyerekkorra vágytam. Talán túl sokat akartam? És ez lett a büntetésem? Ha büntetés, ha nem, nem szabadna ennek senkivel megtörténnie. Legfőképpen nem egy gyerekkel, akinek a játékon kívül más nem kell. Húsvét előtt történt meg életünk tragédiája, ami kiborított minket az addigi életünk rutinjából. Hogy nehéz volt-e megbarátkozni a gondolattal? A nehéz az nem kifejezés. Egyszerűen borzasztó annak a gondolata, hogy az a valaki aki születésed óta veled van, az már többé sose lesz. Hogy aki ott aludt a túlsó szobában, az már nem alszik ott. Hogy aki oly büszke volt a lányaira, az már nem lehet büszke. Hogy akinek volt egy otthona ahova bármikor haza mehetett, oda már többé nem megy haza. Éveken át nem akartam örvendeni a húsvétnak, úgy éreztem, hogy nem fer felőlem, hogy én megünnepelhetem és ő már nem. Holott azzal, hogy megvontam magamtól azt az örömet, melyet ünnepkor lehet átélni, azzal úgyse hozhattam vissza. Mint egy gyerek akitől elveszik a mackóját(kisebb példa). Úgy fosztott meg az élet engem is attól a valakitől akinek örök hiányát még mindig érzem. A sors iróniája a későbbiekben is kifogott rajtam. 18. születésnapom előtt egy héttel meghalt az utolsó nagyszülőm is. Akkor per pillanat nem jött, hogy elhidjem, hogy mindez velem történik meg.  Mindenek tetejébe, az angol szóbelin a gyerekkorról szóló témát kaptam. Próbáltam kikerülni, hogy ne magamról beszéljek, mert azt nem akartam volna. De amikor a tanár rákérdett, hogy miért nem mondhatom el, hogy szép gyerekkorom volt, akkor kénytelen voltam ré, megkértem inkább, hogy ne beszéljek róla. Nem voltam képes beszélni. A gondolattal, hogy nincs mit tenni, azzal megbékéltem nagy nehezen. Az, hogy mások előtt meséljek róla, szemtől szemben, az még várhat. Van akinek könnyen megy, aki kis időn belül már képes feleleveníteni az emlékeket, de van akinek hónapok vagy akár évek kellenek. Az utóbbihoz tartozok én. Mint zárásként, azt szeretném elmondani, hogy lelkem legmélyén remélem, hogy majd a sors kárpótol majd mindazért amiben nem lehetett részem. Ha nem is ugyanúgy(mert az már lehetetlen), de valamiképpen rekompenzálja. Ez tőlem is függ, hisz karba tett kézzel nem várhatok. Valamit tenni is kell. Hisz a magam ereje által is elérhetek bármit, csak igazán akarnom kell

"Nincsenek csodák,
az élet megy tovább,
a múltam semmi más,
egy kettétört világ."
 Miklós Tibor

Minden perc új esély arra, hogy mindent megváltoztass

Kissé kimaradt a blogra való írás. Talán nem jött az ihlet. Talán nem gyűlt fel bennem "Miért" kérdések sorozata. Vagy csak egyszerűen nem akadt ihlető dolog, ami folytán bejegyzést kezdjek. Most írok. Mert nincs szándékomban elhanyagolni, abba hagyni amit elkezdtem. Amelyik táncba beszállsz, azt végig kell táncolnod. Húúh, ezek a mondások, mit csinálnék nélkülük, ha nem lennének. A héten semmi új dolog nem történt. A tegnapig. Bejutottam a bentlakásba, ami nem jelent mást mint hamarosan nyakamon az egyetemi kezdés. Óriási váltás lesz ez számomra. Hisz olyan mint aki egy 1300-as Daciát lecserél egyik napról a másikra, egy Mercedesre(ez csak egy sima példa). Esetemben a Dacia lenne kis szülővárosom, Maroshévíz, és a Mercedes meg az a hely ahol hamarosan mélyíteni fogom eddigi tanulmányaim, és ez a hely nem más mint Kolozsvár. Lehet nem a legjobban közelítettem meg a dolgokat, de a lényeg érthető, legalábbis szerintem. Eddigi életem itt, ezen kis város környékén zajlott, amit kevésbé lehetett volna izgalmasnak nevezni. Pár fontosabb emberke körül forgott a világ, őket láttam nap mint nap. Ezután már csak pár hetente, vagy hónaponként fogom látni őket. Ez viszont nem azt jelenti, hogy elfeledem őket. Semmiképpen! Bennem megmarad minden emlék, legyen az bármilyen kicsi is. Hisz nem az a lényeg, hogy milyen nagy vagy milyen fontosságú az emlék. Ami igazán számít, az az, hogy hogyan élted meg azt és legfőképpen, hogy kivel élted meg. Így az emlékek által emlékezetemben és szívemben mindig lesz egy hely a barátaim számára. Mert ez a távollét tarthat egy évet, vagy hármat. Bízok benne, hogy a sors majd a későbbiekben úgy hozza, hogy ott folytassuk ahol abba hagytuk a dolgokat, hogy majd a sors újra összehozza útjainkat. Csábító de ugyanakkor félelmetes is a nagy város gondolata. Mintha már rövidebbek az órák, a napok. Mintha az idő is ellenem dolgozna. Mintha már meg akarná velem kóstoltatni az új világ ízét.  Az a valami új, már rohamosan közeledik. Amíg megvan bennem a tudat, hogy nem leszek egyedül, hogy van ki kezem fogja ha elesek, addig nem ellenkezek a változásnak. Ameddig van egy ok amiért mennem kell, hogy ezáltal fejlődök, addig nincs mi visszatartson. Ameddig minden érv amellett szól, hogy mennem kell, addig nincs miért a múltat sirassam. Ameddig lehetőség és erő van, addig nincs miért a jövőről lemondjak

"Nem elég a célt látni, járható útja kell!

Nem elég útra kelni, az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek, elöl indulni el!"

Váci Mihály

Minden út rögös, hol nem kísérnek barátok

Bejegyzésem egy számomra nagyon kedves személyhez szól. Hiányzik az amikor kezdtelek megismerni. Hiányzik az amikor kezdtelek megkedvelni. Hiányzik az amikor összekapunk valamin, vagy amikor a civakodás vége megbékéléssel zárul. Hiányzik az, hogy együtt elutazzunk idegenbe, legyen az 10 vagy akár 1000 kilométerre. Legyünk ott száz meg száz idegen között, de ha tudjuk, hogy egységben az erő, akkor jöhet már bármi. Hiányoznak azok a délutáni sétálások, vagy a szombat esti bulizások. Ha belegondolok, hogy régebb úgy tűnt mintha te lennél a világ ismeretlenjei közül az egyik, később már úgy éreztem mintha kezdetektől fogva ismerlek. Hiányzik az a valaki aki tudott vidám, szomorú, őszinte, bátor és komoly lenni a megfelelő helyzetben. Bánom azokat a perceket, amiket azzal fecséreltem el, hogy haragudtam rád. De az nem is volt igazán harag. Mert a másik pillanatban már el is szállt. Azokat a haraggal elfecsérelt perceket bár töltöttem volna inkább azzal, hogy együtt érezzek veled vagy éppen megnevettesselek. Igyekeztem mindig ott lenni neked, de mégis úgy érzem, hogy amennyit tettem, az így sem elég. Mert igen, azzal bűntett a sors, hogy elvesz tőlünk valamit és akkor döbbenünk rá, hogy az tulajdonképpen életünk szerves része volt, és mégse tudtuk megbecsülni. Mert valami rossznak kellett történnie, hogy kinyissam a szemem, és milliónyi "Miért" kérdés szülessen bennem.  Ami neked fáj, az nekem is fáj, ami téged vidámmá tesz az engem is azzá tesz, ami téged eltöprengtet az engem is gondolkodóvá tesz. Mert nem voltam képes eléggé kimutatni, hogy mit érzek. Bár mondtam volna többször, hogy szeretlek, hisz az egyáltalán nem szégyen...

"Ha a dolgok nem úgy alakulnak...
amikor szomorúság tölti el a szíved...
amikor könnyek gyűlnek a szemedbe...
mindig emlékezz három dologra:
1. Melletted voltam...
2. Melletted vagyok...
3. És melletted is leszek..."

A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat

Az előző bejegyzésem alig pár perce publikáltam és úgy éreztem, hogy még egyet kell írnom, mint biztatás egyik kedves barátom számára. Az élet sokszor nehéz. Van, hogy a rossz, rossz után következik. Van, hogy semmi sem jön össze. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy az egész világ ellene esküdött, hogy mindenki hátat fordított. De olyankor rá kell jönnie az embernek, hogy nem a világ az aki hátat fordít, hanem tulajdonképpen saját maga. Ilyenkor születnek olyan kérdések, melyek nem hagyják nyugodni az embert, kérdések melyek töprengésre bírják. Miért nem lehetek én boldog? Miért nem lehetek én is olyan boldog mint x, y vagy z?  És folytatódhatna ezen kérdések sorozata amiben leginkább az "én" áll a középpontban. Mert ugyanolyan egoista akar lenni mint a többiek? Mi a fene, hogy mindenki olyan akar lenni mint mások? Van, hogy az ember mindent megtesz másért és amikor az ő sora következne, akkor valami rendkívül érdekes "csoda" folytán sehol senki. Az életben rengeteg ilyen "barát" fog be is kimenni, mert az ember első látásra nem tudhatja, hogy ki a barát és ki az ellenség. Engem is értek csalódások, és millió egyszer felfogadtam, hogy én is olyan leszek mint az aki megbántott, akiben csalódtam. De azzal mit érek el? Lealacsonyodok arra a szintre mint a másik? Az tény és való, hogy időpocsékolás olyanoknak segíteni akik nem is viszonozzák. De mi van, hogyha éppen akkor döntöd el, hogy leállsz a segítkezéssel amikor valaki olyannak van szüksége rá aki későbbiekben viszonozná is. Mert elsőről nem lehet tudni ki milyen. Miért bánj úgy valakivel mint egy ronggyal csak mert azelőtt te rosszul jártál valakivel, honnan lehet tudni előre, hogy milyen az a személy? Igaz megvan a rizikója, hogy olyanba botolj, aki kihasznál de az nem elég érv ahhoz, hogy olyan légy mint mások, hogy kihasználj másokat. Te kedves barátom kérdezted tőlem, hogy én hogy bírom egyedül. Azért mert túl vagyok már azon a hullámvölgyön, amikor gyakran el voltam keseredve. Megtanultam, hogy várni a legnehezebb. De az még nehezebb, hogyha csakis a várásra koncentrálok. Kezdtem elfoglalni magamat más dolgokkal, kezdtem felfedezni olyan örömeket amik ha nem is olyanok nagyok, de képesek boldoggá tenni. Egyik nap csak azon kaptam magamat, hogy jól vagyok. Akkor jöttem rá, hogy sikerült túl élnem a hullámvölgyet. Nem hagytam, hogy a mélyre rántson. Mert ha nem hagyod magad, akkor még remény van. De hogyha hagyod, hogy sodorjon a hullám, akkor nem biztos, hogy a közeliekben még látod a felszínt. És, hogy tudd, a barátaid mindig ott vannak, akárcsak én is. Lehet, hogy csak tanácsokat tudok adni, meghallgatni téged. Lehet, hogy ez sokat nem fog segíteni. De valahol el kell kezdeni...

"Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, 

hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik."

Wass Albert

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne

Bejegyzésem arról a kis helyről szól, ahova legtöbb ember szíve mindig is visszavágyik, ahol megértés(legtöbb esetben), szeretet, biztonság, megnyugvás és melegség várja. Ez a kis hely az otthon. Egy kis szó, és mégis mennyi fogalmat rejt magába. Mert mindenki számára eljön az a nap amikor el kell hagynia a kis zugot, ahol milliónyi emlék várja vissza, legyen az fájdalmas, boldog, pajkos emlék vagy akár a fiatalkorban elkövetett csínytevések sorozata. Van amikor ideiglenesen megy el az ember, hagyja el az otthonát, de van amikor már új otthon vár rá, és a régit maga mögött kell hagynia, abban az értelemben, hogy az már csak másodlagos szerepet fog betölteni életében. Nem régiben elkelt az egyetlen nővérkém, férjhez ment. Most már új otthona van. Fájdalmas volt a gondolat, hogy már nem jön haza olyan gyakran. Úgy éreztem, hogy már a lakás már nem lesz a régi, valami hiányozni fog belőle, és az nem más mint a nővérkém. De lassan megbarátkoztunk a gondolattal, mivel azelőtt már három évet egyetemen volt és gyakorlatilag nem volt sokat itthon. Az esküvő után egyik kedves nagynéném mondta, hogy "ez a lányok sorsa". Szóval ez lesz nekem is? Akkor én nem akarok férjhez menni. Na jó na csak vicceltem. Butaság lenne emiatt lemondani. Mert az, hogy elment  a nővérem az ő új otthonába, nem azt jelenti, hogy a régi otthona ajtaja zárva marad előtte. Mert lehet, hogy az ember elmegy, elhagyja otthonát(legyen az ideiglenes vagy végleges), azt csak testileg hagyja el, a szíve egy része örökre ott fog maradni.  Mert ahogyan a madár is tesz, elhagyja fészkét, hogy melegebb tájakra költözzön, majd tavasszal visszajön, hisz az ő régi fészke ott várja(abban az esetben, hogyha valami természeti hatás folytán nem tevődött tönkre). Annyira általános egy folyamat ez a madár költözés az emberek szemében. De valaki figyelte-e meg, hogy a mi életünk, sorsunk is olyan akárcsak a madaraké. Legyen jövő, hívatás, továbbtanulás vagy bármi ami arra késztet, hogy elmenjünk, elhagyjuk otthonunk, ám a szív lesz az(és egyben a legerősebb ok is) ami miatt mindig haza fogunk jönni. Mert valamiért vagy valakiért mindig is haza kell, hogy jöjjünk. Számomra az egyik és egyben legfontosabb érv amiért mindig is hazafogok térni, az a családom volt, van és lesz, vagyis édesanyámért és a nővéremért, új családjáért. Így elmondhatom, hogy számomra az otthon fogalom legfontosabb jelentése a család. Isten áld meg otthonunkat és adj erőt számunkra, hogy mindig tudjuk átlépni otthonunk küszöbét!

 "Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem."

Oliver Wendell Holmes

Pimaszok avagy kamaszba nem üt a mennykő

Ez a bejegyzésem egyik kedvenc sorozatomról írnám, aminek nem rég fogtam neki és talán ennek folytán fogtam neki írni ide a blog-ra. Az előző bejegyzésem ihletője ez a sorozat volt. Úgy éreztem írnom kell róla, ajánlani másoknak is. A viasat3on láttam szombat délelőtt. Az angol címe: "8 Simple Rules for Dating My Teenage Daughter". Még láttam a film ajánlójait, de azok nem keltették fel igazán a figyelmem.  Meglehet, hogy azért kedveltem meg, mert annyira emlékeztet rám is, a családomra. Annyi a különbség, hogy ott két lánytestvér és egy fiú testvér van, nálunk meg csak két lánytestvér. A család Detroit külvárosában él, Michigan államban. Paul Hennessy(John Ritter) sportújságíró, amikor a felesége Cate(Katey Segal) visszatér a nővéri állásához, Paulnak a nyakába szakad a gyerekek nevelése, a két tinédzser lányának, Bridget(Kaley Cuoco) és Kerry(Amy Davidson) és a fiúnak Rory(Martin Spanjers) nevelése. Nem marad már ideje bejárni a munkahelyére, így otthon vállal munkát, és cikkeket ír amiben tanácsokat oszt a hozzá hasonló tinédzser gyerekeket nevelő szülőknek. A későbbiekben becsöppen a film cselekményébe C.J. is, Cate unokaöccse és Jim, Cate édesapja. A sorozat cselekménye valószerű, poénok sora szórakoztatja a film nézőjét. 

Nem maradt más hátra, mint mindenkinek ajánljam a sorozat megnézését. Na és, hogy ne fokozzam a feszültséget, úgy döntöttem, hogy leírom ide a tulajdonképpeni 8 szabályt. Angol nyelven van. Nem fordítom le mert úgy már nem az igazi. Jó szórakozást a film nézéséhez!

1. Use your hands on my daughter and you'll lose them after.
   2. You make her cry, I make you cry.
   3. Safe sex is a myth. Anything you try will be hazardous to your health.
   4. Bring her home late, there's no next date.
   5. If you pull into my driveway and honk, you better be dropping off a package because you're sure not picking anything up.
   6. No complaining while you're waiting for her. If you're bored, change my oil.
   7. If your pants hang off your hips, I'll gladly secure them with my staple gun.
   8. Dates must be in crowded public places. You want romance? Read a book.

"Folyton cikizzük a mozit, mondván: ilyesmi se történhet a való életben, ám ha mégis bekövetkezik, akkor vállat rántunk: na, ez is csak a filmekben lehetséges!"
Vavyan Fable

Szeretet vs. Gyűlölet

Bejegyzésem ihletője egy sorozat, aminek nemrég fogtam neki és már több részt is figyelemmel követtem. A filmben szereplő család tagjai egy szomorú esemény után döbbentek rá arra, hogy többször kellett volna mondaniuk egymásnak azt a kis szót: "szeretlek". Ez csupán egy kis szó, és mégis mennyi érzelem rejtőzik a kimondásában. Nem kell mondani azt, hogy ez csak egy film, vagy hogy ilyenek csakis a filmekben történnek. Jó lenne, ha csak ott létezne, de sajnos nap mint nap megtörténik. Az ember vagy túl elfoglalt, vagy túl gyáva ahhoz, hogy merje vállalni bárki előtt azt amit érez. A tiniknél gyakran előfordul, hogy mondanak sértő szavakat a szülőknek, leginkább  olyan esetekben amikor megakadályozódik, hogy kényük-kedvük szerint cselekedjenek. Tudni lehet, hogy minden "gyűlöllek" vagy "utállak" szó mögött csak egy pillanatnyi harag rejtőzik. Mert olyankor a világ "fekete", úgy érzi a sértett személy, hogy mindenki ellene fordult, vagy éppen azt, hogy nem szeretik eléggé. 

Minden ember arra a sorsa van ítélve, hogy az életben nem kaphat meg bármit. Óriási tévedést követ el, hogyha minden alkalommal a dühét máson tölti ki, csak mert nem úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretné, vagy nem kapja meg azt amit szeretne. Mintha nem lenne könnyebb inkább kedves szavakat intézni egymáshoz, elkerülve a lelki megfosztás veszélyét. Mert igen. Ez egy megfosztás, egymásnak a megfosztása. Mert nem képes az ember kimondani gyakran, hogy "szeretlek". Mi van, hogyha egy szomorú eset vág közbe, és az utolsó szó ami azelőtt elhangzik az a "gyűlöllek"? Akkor egész életében kísérteni fogja az elhangzottak  vissza vonhatatlansága, és azt kívánná, hogy bár képes lenne visszahozni a tegnapot, vagy visszaforgatni az időt. Már én is tapasztaltam ezt az érzést, hogy bármit megadtam volna azért, hogy újra az a nap legyen amikor hibáztam, és lehetőségem adódjon minden rendbe hozni. Pedig nem nagy dolgon múlott volna. Ha akkor nem lettem volna gyáva, akkor élhettem volna az utolsó lehetősegnek. Gyávaságomért megfizettem. Akkor per pillanat képtelen voltam épp ésszel gondolkodni. Bár ne lett volna úgy. Úgy érzem, hogyha az időt vissza tudnám forgatni, az, hogy egy milliószor elmondanám, hogy szeretem, az sem lenne elég. Egy élet sem elég, hogy elégszer mondjuk azt, hogy "szeretlek". Nem kéne tragédiának történnie ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen vagy éppen bátorságot nyerjen ahhoz, hogy szégyen nélkül vállalja azt amit érez. De sokszor valami rossznak kell történnie, hogy az ember rádöbbenjen az igazságra ami valójában mindvégig ott volt csak, túl elvolt "foglalva" az élet többi dolgával. Akkor jön rá, hogy mennyire megsértett valakit, amikor a szavak kimondódtak, vagy éppen akkor jön rá, hogy szeret valakit amikor az már többé nem jön vissza. Miért nem vesszük észre a dolgokat amikor ott vannak az orrunk előtt. Veszítenünk kell ahhoz, hogy felébredjünk? Hogy kinyíljon a szemünk? Egyedül kell maradnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy soha nem szabadott volna elengedni azt a valakit? Tévednünk kell, ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy mit érzünk? Furcsa egy szerzemény az ember. A lelke sír és az arca mégis nevet. Mit ér az aki nap mint nap megjátsza az erős, vidám embert, közbe legmélyén a lelke szét van tipródva a fájdalomtól. Kérdem én? Meddig bírja hordani a mindennapi álarcát? Miért akar mindig másnak tűnni, mint aki valójában? A körülötte levők megtömik a fejét hülye általuk kitalált "jó" és "nem jó" szabályokkal, amik folytán az, mint berögzött kép furakodik be az agyába: mindez "ciki". Nem létezik, hogy egy kemény szív mögött nem lakozna egy kis érzelem. Csak a körülmények megkövetelik, hogy az háttérbe kerüljön. Ez abszurdum mivel még a körülményeknek sem szabadna megengedni, hogy uraljanak. Nincs rosszabb annál, aki érzéstelennek próbálja beállítani magát. Mert a sok elfojtott fájdalom valamikor majd a felszínre tör, és akkor minden összetörik ami addig erősnek és biztosnak tűnt. Mert sokkal rosszabb elfojtani, mintsem kiengedni azt ami bánt.  Így lesz az ember olyan mint egy időzített bomba, kiszámíthatatlan. Ketyeg és bármikor felrobbanhat. Akkor meg már semmi értelme a napokig, hetekig, hónapokig vagy akár évekig rejtegetett érzelmeknek, legyen az bánat,  fájdalom, félelem, rettegés, csalódás, viszonzatlanság, kiábrándultság vagy  millió és egy más érzés. Végezetül annyit mondanák, hogy a szeretetből sosincs elég, a gyűlölettel ellentétben amiből(sajnos) túl sok van ebben a romlott társadalomban. Tenni kell ellene, amíg nem lesz túl késő ... Ne hagyd, hogy megmérgezzen a gyűlölet és elvegye az az eszedet, mert akkor saját kezeddel toloncolod magadat a rossz útra: "saját magad alatt vágod el a fát". Kezedben a döntés. Dönts, úgy, hogy később lehetőleg ne bánkódj ...

"Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre."

Szophoklész

Mert a szerelemnek valahol léteznie kell

Egy újabb szerelemről szóló bejegyzés lenne ez. Nem az az inspirálója, hogy én személyesen tapasztalom az érzést, hanem inkább a körülöttem levőket vizsgálva töprengtem el ezen a gondolaton. Van aki fülig szerelmes, van aki veszekedések után is menedéket keres párjánál, van aki magányra van ítélve ideiglenesen, vagy akár örökre. Nem oszt a sors egyforma életet mindenkinek. Hisz leginkább az életünket nekünk kell formálnunk. Viszont nem kell megfeledkezni arról sem, hogy van amikor a mi akaratunk/vágyunk ellenére egyedüllétre vagyunk ítélve. Akkor mit kell tenni? Egyáltalán van-e mit tenni? Igen is, mindig van mit tenni. Mert ha nem is olyan korán mint másoknak, előbb utóbb mindenkinek eljön az életébe a  várva várt "igaz szerelem". Ha ki sem mozdulsz a házból, vagy a munkádnak szenteled az életed, akkor ne sírj, hogy nincs időd a szerelemre. Arra mindig kell kerüljön kis idő, legyen az bármilyen kevés is. Nem másért, hanem önmagadért. Ha nem teszel semmit, akkor még jó, hogy úgy alakul a sorsod amit egyáltalán nem akarnál. Ám mindig van egy "de". Van amikor valaki nem tesz semmit, és a dolgok a legjobb úton alakulnak. Ezek a szerencsésebbek. Mert igen, az embernek szerencséje is kell legyen. Vagy inkább magába vetett önbizalma. Összevetve azt, hogy milyen volt a körülöttem levők helyzete(szerelem terén) több mint egy éve, olyan váratlan fordulatok következtek be apránként, melyekre szerintem egyikük sem várt volna, ami csupán vágyakozásnak tűnt. Vajon tényleg igaz lenne az, amiről az emberek papolnak? Hogy mindenki életében egyszer jön el az igaz szerelem?  Esetemben, mindegyik "igaz szerelemnek" indult. Mindegyik kezdete "rózsaszínű " volt. De aztán valami folytán véget ért. Így tehát nem lehetett egyik sem igaz szerelem, mert az igaz szerelemnek sosincs vége. Annyit elmondhatok, hogy az ember csak veszíteni fog, hogyha valamibe beletemetkezik és minden mást elhanyagol, vagy éppen nincs bátorsága kezdeményezni. És hogyha a pasi nem képes lépni? Mit tegyen a lány? Ne várjon addig amíg a pasi lép, közben arra hagyatkozva, hogy így  követeli meg a hagyomány/szokás. Hogyne, a szokásnak már régóta lőttek. Mint ahogy sok másnak is. Maholnap oda jut a világ, hogy a nők mennek dolgozni és a férfiak maradnak otthon gyerekeket nevelni, csak mert a nőnek kell mindent a kezébe vennie. Akkor nem hiába volna az a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll? Szerintem van valami benne. És több csaj is így gondolná, csak pár pasi ellenkezne azért, hogy kiálljon a férfi büszkeség megmentéséért(mintha elérne vele valamit). Ébresztő világ, itt már semmi sem a régi. És ha van valaki aki arra vár, hogy a "szokás" szerint menjenek a dolgok, annak tudnia kell,hogy már kicsit hosszabb folyamat elé fog nézni. Na de ha a türelme és az ideje megengedi, miért ne. Van, hogy lépni kell önmagunkért, azért, hogy boldogok lehessünk akár egyetlen egyszer is... Szeretni azt jelenti, hogy elfogadni azt ami volt, ami van és aminek jönnie kell. Nem az a lényeg, hogy a párnak mindenből a legjobb ja legyen, hanem megtalálni a legjobbat abban amijük van

"Az igaz szerelem, amely nem ismer ént, nem maradhat viszonzatlanul. 

Átrepül a téren, keresztül a földön, és eljut a lélek szárnyán az egyéni lélekhez, mint a villamossugár, amelynek rezgését hordja a levegő, a víz, a föld."

G. Hajnóczy Rózsa

Az élet is lehet egy romantikus regény

Bejegyzésem ihletője egyik nagyon közeli barátnőm, na meg az is, hogy még nem írtam úgy igazán a szerelmet érintő témáról. Neveket nem említek, általánosító neveket használok, amúgy a leírásból magukra ismernek majd a szereplők. A főszereplő egy lány lenne. Ami vele történt, az döbbentett rá, hogy az élet is lehet egy "romantikus regény". Körülbelül több mint egy hete kellemes meglepetés érte a barátnőmet. Már egy év telt el amióta kapcsolatba kezdett a barátjával. A lány nem is gondolta volna, hogy olyan eseményben fog részesülni, amiért melyik lány nem rajongana(még én is). A lány barátja megkérte egyik közeli haverját, hogy az évfordulójuk napján adjon át a kedvesének egy szép csokor vörös rózsát, a nevében, mivel ő a hivatása miatt nagyon távol van és sajnos nem teheti ezt személyesen. Egy csodálatos meglepetés volt. Komolyan, olyan volt mint a filmekben. Látva/halva mindezt, eltöprengtem azon, hogy még mindig azt hiszem-e, hogy nincsenek romantikus történések. Talán csak azért gondolkodtam így ezt, mert nekem nem volt részem ilyenben. Az ember hajlamos elutasítani az olyan dolgokban való hitet, amiben addig nem volt része. Ahogyan én is tettem. De most így jó látni, hogy még léteznek ilyen történések is. Mert a mai világ annyira megváltozott, már nem a régi az udvarlás sem(sőt van, hogy a lánynak kell a kezébe venni a dolgokat, mert a srác nem képes[gyáva?] lépni), és sokan a munkának szentelik az életüket, így háttérbe szorítva a lehetőségét annak, hogy egy viszonylag eléggé kellemes úton is tapasztalják a boldogság pillanatait. Már jó ideje, hogy egyedül vagyok. Nem fért el a kapcsolat a tanulás mellett. Emiatt ért véget a legutóbbi kapcsolatom. Kettő közül valamire koncentrálnom kellett, és az útóbbi mellett szavaztam(tanulás). A jővőm építenem kellett, bármi áron. Most nem mondhatom, hogy érte borsos árat fizettem, hisz még fiatal vagyok, előttem az élet. Az egyedüllétem kezdetétől egész mostanáig egy hullámvölgyön mentem át. Amit egy-egy pillanatban elég nehezen vészeltem át, de sikerült. Túl vagyok a nehezén. Ami egy kapcsolatban is megtörténhet: "unalmassá válik" egy adott pillanatban. De ha sikerül túlvészelni azt a periódust, a tapasztalatok megszerzése mellett, a kapcsolat megerősődik, biztosabbá válik. Hisz ez a lényeg egy kapcsolatban, túlvészelni a viharokat, és nem elereszteni egymás kezét a bajban. Minden rossz után elkerülhetetlen a hullámvölgy, ami a magasba visz, ha képes vagy szembe nézni a problémáiddal és legyőzni őket, vagy ellenkező esetben magával húz a mélybe, amikor feladod a reményt, és nem harcolsz a túlélésért, egy jobb holnapért. Mindent félre téve, hogyha majd az én ajtómon is bekopog a szerelem, akkor szeretnék én is olyan boldog lenni mint a körömben levő barátnőim. Na de a körülményeket nézve, nekem ez még várhat...

"A párkapcsolatok az élet nevű játékban mérettetnek meg igazán. Ott válik el, hogy tudtok-e együttműködni, a problémákkal szemben tudtok-e közös érdekeket képviselve csapatként, barátokként helytállni és győzni."

Marie Clarence

Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel!

Napjainkban egyre inkább elterjedt foglalkozása a fiataloknak, hogy az életüket a weboldalnak "szenteljék". (Maroshévízen a legnépszerűbb weboldal a hi5 - szerintem). Hova jutott a világ. Ahogyan Mary mondta a "Nem kellesz eléggé" c. filmben, manapság már nem is találkoznak az emberek. Nem mennek el boltba új ruhákat vásárolni vagy nem mennek fodrászhoz sem új frizurát csináltatni. Ha tetszeni akarnak valakinek egyszerűen frissítik a profiljukat. Hazudnák, ha azt mondanám, hogy én se voltam/vagyok ilyen megrögzött weboldalt szentesítő. Most, hogy neki fogtam a blog írásának, kevesebbet kukkolom a hi5ot. És szerintem ez csak jó. Így tudok igazán én lenni. Na de nem erről szeretnék most írni. Kicsit eltértem a valódi témától. No de most rá is térek a lényegre. Megjegyzésem inspirálója az én kicsi városom. Keserűen veszem észre azt, hogy a nálamnál fiatalabbak(vagy akár idősebbek is) más nyelven írnak egymásnak hozzászólásokat a weboldalon. Itt most azt érteném, hogy egy magyar csaj/srác (de inkább a lányok körében elterjedt) román hozzászólást ír a barátnőjének akivel egyébként magyarul kommunikál nap mint nap, legyen az szemtől szembeni találkozás vagy internetes csevegés. Vagy én vagyok túl bolond(zakkant), vagy ténleg értelmetlen az amit ők tesznek. Tudom, hogy nincs jogom beleszólni, hisz demokrácia van és mindenki azt tesz amit akar. Van, hogy én is szórakozok a baratnőimmel és van egy-egy beszólásunk ami más nyelven hangzik el, legyen az angól vagy román. Talán nekik is egy szórakozási mód ez. Vagy ahogyan mondanánk mi tinik: ez a menő. Azért írják úgy, hogy lépést tartsanak a modern világgal? Na persze. Attól engem ki nem fog tagadni a társadalom, amiért az anyanyelvemen kommunikálok. Nekem nincs szükségem arra, hogy más személyiséget mutassak mint azt aki vagyok. Ha olyan mentséget hoz fel az ember, hogy azért teszi, hogy masok elfogadják, akkor jobb ha hagyja a fenebe azt a barátot. Az nem is barát. Egy barát elfogad úgy, ahogy vagy és nem próbál megváltoztatni. Aki eldöntheti, hogy változni akarunk/kéne, azok csakis mi magunk lehetünk és senki más. Ja és az még elmegy amikor barátnők írnak így egymásnak, "menőzés céljából." De van, hogy testvér a testvérnek ír. Miiii? Na az már véleményem szerint szánalmas. Elfeledik azt, hogy honnant indultak? Kik voltak? Jó kérdés, hogy mi járhat az eszükben.  Álcázási eszköz lenne? Ez is jó kérdés. Mindezt meglehetne szüntetni a hi5 bezárásával. Jajj de nem kell feledni, hogy a világ fejlődik s már van MySpace és Facebook. Háromszoros hurrá. Mindezekből levonva a következtetést, én senkit nem kérek arra, hogy változzon meg, hanem csak gondolkodjon el, hogy mi értelme annak amit tesz ... egy próbálkozást megér

 "Miközben másokhoz próbálsz alkalmazkodni, alkalmatlanná válhatsz önmagad érdekeinek képviseletére"

Csontos Márta

Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz

A mai bejegyzésem magamról fog szólni. A szobámban ülök és töprengek. Már szeptember van. Egy hét múlva kezdődik a suli, és már nem nekem szól a csengő(pfáá öregedek). A "Kemény János" Elméleti Líceumban már csak egy kis kép jelzi azt, hogy "valaha" ott jártam. Na jó na, ez túl öregesen hangzott. Tény s való, hogy már én is megértem ezt. Eddig a napjaim azzal teltek, hogy tanultam, suliba mentem, netteztem, tévében néztem a néha elkapott sorozatokat, pénteken délutánonként Kingut vártam az állomáson, szombat este szórakozni mentünk és majd vasárnap mise s néha egy Poirot is becsúszott, amit hébe-hóba megnéztem. Gyakorlatilag semmi hasznosat nem tettem a tanuláson kívül. De most már rohamosan közeledik az a nap, amikor mennem kell, hogy neki kezdjek az egyetemista életnek. Nehéz lesz "sebességet" váltani, de nem lehetetlen. Most olyan lesz mint amikor óvodába mentem. Csak ámultam s bámultam az új embereket(még hogy embereket, ott egy csomó kölyök volt, természetesen velem együtt), és nem mertem megszólalni. Na jó most biztos nem fogok úgy reagálni mint akkor. Na de akkor is. Mindent újra kezdeni. Eddig amikor mondtam a barátnőimnek/barátaimnak, hogy a hétvégén voltam Ditróban(ez csak egy egyszerű példa lenne), akkor nem kellett magyarázkodjak, tudták, hogy a rokonaimat látogattam meg. De most még ezt sem fogják tudni. Mindent a 0-ról kezdeni. Megijeszt, de ugyanakkor kíváncsivá is tesz ennek a gondolata. Tudom, hogy most már nem lesz ugyanolyan már egyik ünnep se(jó értelemben véve). Eddig monoton volt. Vegyük példának a karácsonyt: "Hurrá, mindjárt karácsony" - így reagáltam eddig, amikor tudtam, hogy közelednek a téli ünnepek. De most már mást fog jelenteni. "Hurrá, mindjárt karácsony és megyek haza. Találkozok az otthoniakkal". Most az ünnep fogalma bővülni fog. Mást fog jelenteni minden apró dolog. Új értelmet nyernek, valami olyant amit eddig nem vettem észre, még akkor se ha az orrom előtt volt. Annyira nem rémísztő mindennek a gondolata, hogy lemondjak róla. Az nem lehet. Semmiért vagy senkiért nem tenném meg. És mint a bejegyzésem címe is mondja, nem lesz okom szomorúnak lenni, mert ennek így kell lennie. Mennem kell, de még jövök haza, s akkor majd más lesz a találkozások varázsa. Ezután valahogy még jobban fogunk egymásnak örülni, amikor találkozunk. Mert most már nem úgy fog menni mint eddig: egy telefon hívással elintéztünk egy csajos kimenetelt, vagy egy haveri találkozót. Így majd megtanulom jobban megbecsülni a dolgokat. Leginkább azokat, amik eddig az életem szerves részei voltak.  És ez csak jó. Eddig csak a tesómat láttam, aki mindezt megtapasztalta. De most én jövök, most már rajtam a sor... Ott majd új élet vár rám ... ideje feltuningolni a fekete-fehér életemet új millió és egy színnel

"Az ember nem fedez fel új világrészeket, ha nincs mersze az ismert partokat maga mögött hagyni."

André Gide

A házasság lényege, hogyan éljük túl a változásokat

Nem kell félreérteni a bejegyzésem címét. Nem rólam szól. Nekem az még várhat (a várás alatt jó pár évet értenék). A bejegyzés ihletői a napjainkban történő csúf igazságok, amik a házasságokon belül történnek. Ahogy körülnézek a "világban" látom, hogy az alig összeházasodott párok már a váláson töprengenek. Kérdem én: mi értelme ilyen esetbe összeházasodni? Kicsit nem túl korai?(ami abszurdum, mert sem korán sem későn nem kéne megtörténnie a válásnak).  Akkor csak pénzkidobás az esküvő s válás is? Na persze, valakinek kell munkát adnia a közjegyzőknek is. De nem ilyen módon. Szép volna, hogyha csupán a papírokról, pénzről szólna mindez. De nem. Két vitatkozó fél mögött sokszor ott áll egy (vagy több) gyerek, aki(k) bármit megadnának azért, hogy "apu és anyu ne veszekedjenek többet". 

A nagy veszekedések és vitatkozások közepette a szülők nem veszik észre, hogy lassan, de biztosan a gyerek életének a rombolásának kezdenek. Nem kell megfeledkezni arról sem, hogy az sem jó ha a szülők együtt maradnak "a gyerekért". Kín lenne minden együtt töltött nap. Ilyenkor mit kell tenni? Neki állni, s rendbe hozni amit rendbe lehet hozni. Ha egyáltalán van mit renbe hozni. Vagy ha nem, akkor az a legjobb ha már az első perctől oda figyel az ember. Na meg ha nem áll oda az esze ilyen komolyabb dolgokhoz(házasság, házasságon belüli hűség - a hűtlenség a válás egyik leggyakoribb oka -, családalapítás, stb.), akkor jobb ha halassza az "ásó, kapa, nagy harang válaszon szét"-et. Ráér. Egyszer csak benő a feje lágya, s lekomolyodik. Szomorú az a tény, hogy a körömbe nem is egy példát tudnék mondani a válási esetre. Legyen a családon belüli érintett gyerek 3 éves, 15 vagy akár 19 vagy több. Mindezt vizsgálva, leginkább a gyerek helyzetét tudom átélni(mivel még én is az vagyok). Azt el nem tudom, mondani, hogy milyen elvált szülő gyerekének lenni, de azt, hogy milyen egy szülő nélkül felnőni, azt igen, azt elmondhatom. Fájdalmas mindkettő: nem látni többet soha a szülőt, vagy látni még életben, ám már nem olyan gyakran mint régen(a külön költőzés esetében). Mindenképp elszomorító az, ahova halad a mai világ ... már semmi sem a régi, és nincs ki tegyen érte... Két dolog amit biztosan elmondhatok: sem válás sem halál miatt nem akarom, hogy a gyerekem majd apa nélkül nőjön fel

"Minden válás túl korai vereség; az egymásért folytatott küzdelem ijedt fegyverletétele"

Vasadi Péter

A barátság olyan, mint a hegedű, húrjait nem szabad könnyekig feszítenünk!

Tartsd meg a régi barátaidat és szerezz újakat is. Mert a régi barátok aranyat érnek, az újak meg ezüstöt. Mindenki számára a barátai a legdrágább kincsek. Ahogyan számomra is. Tudom, hogy voltak olyan pillanatok amikor legszívesebben sírtam volna. De nem tettem, mert a barátaim nem engedték meg. Mi mást kívánhat az embert, mint ilyen jó barátokat? 

Amióta tudom magam, volt pár "futó" barátság ami többé kevésbé valami folytán véget ért. Bizalom az ami életben tarthatja. Az egymásba vetett bizalom ami nyitottá teheti. Nincs titok. Amúgy is amit már két személy tud, az már nem titok. Mi van hogyha az egyik fél követeli az őszinteséget a másiktól, közbe megfeledkezik arról, hogy ugyanúgy neki is őszintének kéne lennie. Az ok, ha tőlem valaki azt kéri, hogy őszinte legyek. Ezzel automatikusan elvárom, hogy fordítva is ez legyen. Legyen bármilyen kicsi is az a dolog amiről hallgat. Fájdalmasabb az, amikor elárulja magát és úgy derül fény az igazságra. Én nem kérem senkitől azt, hogy lehozza a csillagokat az égről, mert az lehetetlen. De az, hogy őszinte legyen, az nem a világ vége. Ha nincs őszinteség, akkor mi értelme mindennek? 

Eltudom mondani, hogy semmiért vagy senkiért nem árultam el a barátaimat. Még akkor sem ha más ezt tette velem. Nem áll szándékomban lealacsonyodni azok a szintjére. Ha ő megtette, hát ez van. Annyi az esze. Viszont tudni kell, hogy egyszer volt Budán kutyavásár. Ezalatt az érteném, hogy akiben nagyot csalódok, annak mennie kell ... volt már eset rá, hogy véget ért egy barátság emiatt. Fájdalmas, de szükséges. Hisz az  összetört emléket nem lehetett újraépíteni. Az összetört barátság olyan mint az eltörött tükör. Amikor az ember megpróbálja összetenni az üveg darabkákat, könnyen megvághatja azokkal magát. Valami megy, s valami jön. A veszteséget pótolta egy új, tartósabb barátság. Még az a veszély sem állott fenn, hogy a távolság miatt elhidegülés lesz. Ritka kincsre leltem, ami nem csak ritka, hanem ugyanakkor felbecsülhetetlen értékkel bír. Október, egy új élet kezdetét jelenti. Szükséges lesz, hogy résen legyek, mert rengeteg kétszínű ember fog megfordulni az életemben. Kérdés, hogy megfogom-e tudni különböztetni őket ... de mindez nem jelenti azt, hogy nem találhatok olyan emberekre is, akit ha kell az éjek közepén feltudok zavarni, hogy segítségemre siessen...mert még léteznek igaz barátok. Mert én hiszek bennük

 "A csatatéren nehezen ismeri meg az ember, ki a barátja."

Mihail Solohov 

Mert holnaptól egy más ember leszek(?!)

Gyakran feszegeti az ember azt a kérdést, hogy miért nem képes változni x,y vagy z. Mondhatom, hogy én is feltettem párszor a kérdést, hogy "x" miért viselkedik úgy. Rengeteg időt pocsékoltam el arra, hogy próbáltam megérteni. Az lehetetlen. Sose tudja az ember a másikat igazán megérteni. Gyakran használja azt a kis szócskát, hogy "megértlek", gondolva, hogy így kicsit jobb kedvre derítheti a másik félt, vagy enyhíthet annak fájdalmán. Amikor kifogyunk a szavakból, akkor csak pár elkopott szó jut eszünkbe: "igen", "értem", "megértlek", vagy újabban "tudom milyen". Nem is gondolkodik az ember amikor kimondja ezeket. Ez csak úgy jön, az emberi együttérzés halvány kis jele, vagy valami ami annak próbál tűnni. 

Rátérnék a bejegyzésem címére. Miért választottam ezt a címet? Mert már számtalanszor hallottam. Elég gyakran előfordul egy vitatkozó/veszekedő párnál. "Ígérem drágám, hogy megváltozok". Hogyne, s akkor másnap folytatódik ugyanaz a mese, ugyanaz a vita/veszekedés. Egy idő után már unalmas lesz. Számtalanszor ígér olyat az ember, amit képtelen betartani, mert olyan pillanatban ígéri azt, amikor más kiutat nem próbál keresni. Ugyan mit számít az, hogy végig se gondolta azt amit mondott, annak valószínűségét. Ő csak a pillanatnyi perpatvart akarja megszüntetni, arra nem gondolva, hogy azzal csak egy még nagyobb kalamajkát kever. Ígéretek, melyek ugyanolyan hamar megtörhetnek, mint amilyen hamar elhangzottak. Nem is egy kapcsolatot láttam körülöttem, ahol mindez gyakran előfordul/t. Lassan mérgezi a kapcsolatot, mire a két fél felébred, a köztük levő "kapcsolat" nem más mint beteges ragaszkodás. Minden hamis ígéretük pusztán olaj a tűzre, ami a legvégén fellobban és valakit megéget. Tudnék példát mondani, és nem is egyet, olyan esetre ahol a két fél egymást úgymond "fojtogatja" a szeretetével. Ezt ott rontották el, hogy nem kompromisszumokra építették a kapcsolatot. Egyszer még elmegy a szakítás utáni békülés. De amikor már egyre gyakoribbak a szavakkal való támadózások, és egyre inkább ritkábbak a szép szavak, akkor már a kapcsolat zátonyra futásának első jelei mutatkoznak : ha együtt ha külön, a kapcsolatnak lőttek. Mert, ahogy a mesében is van a farkassal: enged be az egyik lábam, majd a másikat és így tovább. A kapcsolatokban is megtörténik ez: számtalanszor tévednek és azzal a zsaroló mentséggel próbálja visszafogadtatni magát, hogy azt mondja: " de én szeretlek téged ". Wouw. Akkor ez a szeretet egyik újabb, sunyibb, settenkedő változata. Mindenekelőtt az a legjobb, hogyha már a kapcsolat elején leszögeződnek (néha létfontosságú) kompromisszumok. Így el lehet kerülni a "settenkedő szeretlek"-nek a feltűnését, és csakis az igazi ősidők óta ismert szeretetre koncentrálhat az ember. Na és már nehogy bedőlj annak a mesének, hogy "holnaptól egy más ember leszek". Ki képes arra? Egyáltalán van-e olyan aki képes lenne...

 

 "Just gonna stand there and watch me burn,

But that's alright because I like the way it hurts.

Just gonna stand there and hear me cry,

But that's alright because I love the way you lie,

I love the way you lie."

Eminem ft. Rihanna

Miértek és hogyanok

Annyi kérdéssel áll szembe az ember az élete során, és még negyedére sem biztos, hogy kap választ. Sokszor az ember olyan helyen tapogatózik, ahol válasznak nyoma sincs. Kérdéseket teszünk fel, amire még mi magunk se tudjuk a választ. Vagy nem akarjuk tudni. Van aki azért kérdez folyton, hogy leplezze érzelmeit, leggyakrabban a fájdalmát. Kérdések melyre sose lesznek válaszok. Kisebb koromban én is folyton ezt a szót ismételgettem: "miért?". Nem értettem, hogy miért kellet apumnak olyan fiatalon meghalnia, és elhagyni minket. Nem akartam elfogadni a gondolatot, amelyen változtatni lehetetlen. De évek folytán lassan megértettem mindazt, ami oly homályosnak tűnt régebb. Ahogy az öregek mondanák: " ennek így kellett történnie ". Azt elfogadom, hogy megtörtént, de azt nem, hogy muszáj volt megtörténnie. Nemrég volt szerencsém megismerni egy számomra nagyon kedves kis személyt. Mondhatni, hogy az ő esete "szerencsésebb"(ami eléggé abszurdum): a szülei elváltak, és a két szülő között hánykódik a gyerek. A válás pontos okát inkább nem leplezném le, csak annyit mondanák, hogy meggondolatlanság szülte a család szétesését. Tudok haragudni az ilyen szülőkre akik csakis magukkal törődnek. Mintha csak az számítana. Ha nem képesek lekomolyodni, akkor ne menjenek olyan dologba bele, mint házasság, gyerekválalás stb. Mert a szülők szétválnak, mivel egymást sem kinozhatják míg a világ. De tulajdonképpen ki az aki megszenvedi igazán? A gyerek. Egyik gyerek sem érdemli meg, hogy ilyen sorsra ítéljék. Mert mindenkinek joga van a boldogsághoz, de ahhoz ami nem pusztán egoizmusból indul. Mindenki az olyan dolgok felé igyekszik szaladni, amik talán nagy boldogságot hozhatnak. Ám a kisebb örömek is építhetnek várat, melynek összessége kitehet egy nagy boldogságot. Aki a nagy dolgokat hajkurássza, az sose veszi észre a kis örömeket, megtörténik, hogy "letapossa" őket. Amikor meg felébred, hogy igazán mi számít akkor már késő lesz a "letaposott" dolgokat újraéleszteni, mert az időt mindenki szeretné visszaforgatni, csak még senkinek sem sikerült. Elég körül nézni és látni lehet, hogy milyen rút és csúf a világ, ami sosem aszerint büntet, hogy ki érdemli meg s ki nem, hanem csak aki útjába kerül, és gyakran olyan téved oda, aki "valami jobbat érdemelne". Ezek az esetek szülik azok kérdések sorát melynek vége nem láthat: Miért mindig a jók mennek el? Miért mindig a jónak kell szenvednie? Miért mindig az aki változásra képes, az esik az élet gonosz kis játékának foglyául? És lehetne még millió és egy "miért" kérdés. Ilyenkor tevődik fel a kérdés: Megéri jónak lenni? A válasz egyértelmű, csak sokan nem veszik észre: azzal hogy jó vagy nem ártasz senkinek, de ha az ellenkezőjét válalod, akkor fenn áll a veszélye hogy másokon végig taposol. Arra a kérdésre, hogy mindezt miért csinálod, egyszerű és primitív válasz adódik: mert így követeli a társadalom. Nem az számit, hogy a társadalom szerint minek érdemes lenni, hanem az, hogy te szerinted ki akarsz igazán lenni, és hogy mindenek felett válalod-e, hogy hátadon cipeled azt a súlyt, amit az élet kioszt számodra