Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek

Tíz év. 3653 nap. Kimondani könnyű. De végigvárni már közel sem olyan egyszerű. Tíz kerek esztendeje már, hogy drága apum szerető szíve megszűnt dobogni. Túl hosszadalmas lenne, hogy az elmúlt tíz év eseményeit végig idézzem. A minap döbbentem rá egy nagyon fontos dologra. Mindenképp írni akartam az évforduló alkalmával. Viszont csak nemrégiben jöttem rá, hogy igazából miről kell írjak. Egy fájdalommal teli szív mi másról tudna írni, mint arról, hogy milyen nehéz veszteség érte?
Erről akartam hegyi beszédet tartani, amikor rájöttem, hogy ennek értelme: zéró. Annak a veszteségnek az intenzitását, ami 10 éve ért, nem tudnám szavakba foglalni. Évekig azon rágódtam, hogy miért kellett elveszítsük őt. Az idő nagyon drága. És félek, hogyha siratom a múltat, akkor nem fogok tudni igazán odafigyelni arra, ami az orrom előtt van. Újra elveszteni valakit, akit nem becsültem meg igazán, életem legnagyobb hibája lenne.
Felmerül a kérdés, hogy a drága időt milyen hasznos dologra tudnám fordítani? Arra például, hogy valahányszor megközelítené a szívemet a keserűségi, azzal a gondolattal kergessem el, hogy sosem lehetek elég hálás azért, amim van (hangsúlyoznám: VAN és nem VOLT). Veszteség ért, de nem váltam teljesen nincstelenné. Van egy csodálatos édesanyám és nővérem, akinek nemrégiben született kisfia. Mindemellett egy csodálatos nagy családot is magaménak tudhatok. Ki vagyok én, ha nem egyike a szerencsés embereknek? A többi gond már csak mellékes. A gondolata annak, hogy ők vannak, bármilyen gondot képes túlszárnyalni. Sokszor csak a tudat kell, semmi más. A tudata annak, hogy képes vagy meglelni a hiányos életben azt, ami igazán értékes.

Hálás vagyok azért amivel az Isten kárpótolt a veszteségemért.

Áldott emlékét örökké őrizni fogjuk.

Szóljon ez a bejegyzés egy számomra nagyon kedves személyhez. Nevét nem említem, hiszen abból az üzenetből, amit megpróbálok majd írásomon keresztül közvetíteni, abból majd felismeri önmagát.
Te most per pillanat a "bekattant állapotban" vagy. Harcot vív a szíved a rációval. Állandóan lesed a telefonod, ha megcsörren akkor reméled, hogy ő hív. Nagyon jól ismerem ezt az állapotot. Az emberek adott helyzetben azt mondanák, hogy naiv vagy. Könnyen elítél az ember, anélkül, hogy ismerne. Mivel én ismerlek, tudom, hogy ez jóság, mely legfőbb erényed. S ha nem is ismernélek, akkor is tudnám, hiszen hasonló cipőben jártam én is. Az a fránya remény. Ott van ha kell, ha nem. Mert az ember abban reménykedik, hogy azért csak nem lehet ennyire felelőtlen a másik. Azt reméled, hogy azért nem keres mert nem ér rá. Valóban megtörténhet ez, de nem olyan hosszú időre ahogyan ő teszi. Nem csak azért mondom, mert velem is tették ezt. Hanem mert én is voltam az a személy, aki nem keresett valaki mást. Olcsó kifogásom az volt, hogy nem érek rá.
Lévén, hogy már voltam mindkét helyzetben, tudtam, hogy új nézőpontra lesz szükségem. Így mottóként ezt állítottam magam elé: "Meg kell találjam a határt az elkeseredettség és a határozottság között." Mondhatom, hogy sikeresen alkalmazom. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy teljesen kiöltem magamból a reményt. Még mindig ott van. Igen biza, minden egyes alkalommal remélek. De mióta csúnyán "megégettem magam" a reménynek társa lett. Ennek a társnak a neve: kétely. Együtt járnak kézen fogva. Mindvégig remélek, ám kételkedek is. Talán e kettő tud egyensúlyban tartani. A kétely ott van benned is, csak nem elég erős. Furcsán hangzana, hogyha azt a tanácsot adnám, hogy tanulj meg kételkedni. Kételkedés alatt én inkább azt érteném, hogy győződj meg azelőtt, hogy valakivel megosztanád jóságod. Nem jelenti ez a legbiztosabb pajzsot, de valahol el kell kezdeni. 

Joga van ahhoz, hogy a története boldog véget érjen

"Egy szokványos keddi nap volt. Éppen a suliból jöttem haza. Hajszálon múlott, hogy anyuékat otthon találtam még, így én is kimehettem apuhoz a kórházba. Amint betorpantunk a szobába, láttam, hogy jól nézett ki, életvidám volt. Részletesen kikérdezett arról, hogy hogyan telt a nap a suliban. Mi csak meséltünk és meséltünk, ő mosolyogva hallgatta. Látszott rajta a fáradtság, de mégis olyan boldog volt. A meséléssel hamar elröpült az idő, mennünk kellett hisz a kórházi látogatási program már lassan a végére ért. Egyenként búcsúztunk el tőle. Odamentem hozzá és megöleltem. Megcsókolt a homlokom, és a fülembe súgta: "Szeretlek, ezt remélem tudod". Elmosolyodtam és halkan azt válaszoltam neki, hogy "Én is téged apu." Majd amikor az ajtóban voltam, még utoljára visszanéztem. Abban a fakó kórházi ágyban is ugyanaz az életvidám és szerető ember volt. 

Este lett. Nyugovóra tértünk. Apu is, csak egyedül a fakó kórházi ágyban. Hamar elaludt, fárasztó volt a nap. Ahogy az elmúlt napok mindegyike. Az édesapjáról álmodott. Azt mondta neki "Ne félj, minden rendben lesz".  Megfogta a kezét és elindultak egy hosszú úton, amelynek a vége nem látszott a fényességtől. Nem fájt neki, utoljára is mosoly volt az arcán."

Lassan már tíz éve ennek a bizonyos keddi napnak. Ez a nap választotta el az azelőtti életemet a jelenlegitől. Sajnos nincs hatalmamban visszafordítani az időt, megváltoztatni a dolgokat. Viszont a szavak hatalmat adnak arra, hogy egy boldogabb befejezést írjak az addigi életemnek. Befejezésem által szebbé tehetem az emlékét és halhatatlanná válik azáltal, hogy szívemben őrzöm amíg csak élek. 

A történeteknél nem mindig a valóságalap a mérvadó. Van, hogy az számít, hogy minden egyes szóba a szereteted írod bele.