Szóljon ez a bejegyzés egy számomra nagyon kedves személyhez. Nevét nem említem, hiszen abból az üzenetből, amit megpróbálok majd írásomon keresztül közvetíteni, abból majd felismeri önmagát.
Te most per pillanat a "bekattant állapotban" vagy. Harcot vív a szíved a rációval. Állandóan lesed a telefonod, ha megcsörren akkor reméled, hogy ő hív. Nagyon jól ismerem ezt az állapotot. Az emberek adott helyzetben azt mondanák, hogy naiv vagy. Könnyen elítél az ember, anélkül, hogy ismerne. Mivel én ismerlek, tudom, hogy ez jóság, mely legfőbb erényed. S ha nem is ismernélek, akkor is tudnám, hiszen hasonló cipőben jártam én is. Az a fránya remény. Ott van ha kell, ha nem. Mert az ember abban reménykedik, hogy azért csak nem lehet ennyire felelőtlen a másik. Azt reméled, hogy azért nem keres mert nem ér rá. Valóban megtörténhet ez, de nem olyan hosszú időre ahogyan ő teszi. Nem csak azért mondom, mert velem is tették ezt. Hanem mert én is voltam az a személy, aki nem keresett valaki mást. Olcsó kifogásom az volt, hogy nem érek rá.
Lévén, hogy már voltam mindkét helyzetben, tudtam, hogy új nézőpontra lesz szükségem. Így mottóként ezt állítottam magam elé: "Meg kell találjam a határt az elkeseredettség és a határozottság között." Mondhatom, hogy sikeresen alkalmazom. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy teljesen kiöltem magamból a reményt. Még mindig ott van. Igen biza, minden egyes alkalommal remélek. De mióta csúnyán "megégettem magam" a reménynek társa lett. Ennek a társnak a neve: kétely. Együtt járnak kézen fogva. Mindvégig remélek, ám kételkedek is. Talán e kettő tud egyensúlyban tartani. A kétely ott van benned is, csak nem elég erős. Furcsán hangzana, hogyha azt a tanácsot adnám, hogy tanulj meg kételkedni. Kételkedés alatt én inkább azt érteném, hogy győződj meg azelőtt, hogy valakivel megosztanád jóságod. Nem jelenti ez a legbiztosabb pajzsot, de valahol el kell kezdeni.