"Egy szokványos keddi nap volt. Éppen a suliból jöttem haza. Hajszálon múlott, hogy anyuékat otthon találtam még, így én is kimehettem apuhoz a kórházba. Amint betorpantunk a szobába, láttam, hogy jól nézett ki, életvidám volt. Részletesen kikérdezett arról, hogy hogyan telt a nap a suliban. Mi csak meséltünk és meséltünk, ő mosolyogva hallgatta. Látszott rajta a fáradtság, de mégis olyan boldog volt. A meséléssel hamar elröpült az idő, mennünk kellett hisz a kórházi látogatási program már lassan a végére ért. Egyenként búcsúztunk el tőle. Odamentem hozzá és megöleltem. Megcsókolt a homlokom, és a fülembe súgta: "Szeretlek, ezt remélem tudod". Elmosolyodtam és halkan azt válaszoltam neki, hogy "Én is téged apu." Majd amikor az ajtóban voltam, még utoljára visszanéztem. Abban a fakó kórházi ágyban is ugyanaz az életvidám és szerető ember volt.
Este lett. Nyugovóra tértünk. Apu is, csak egyedül a fakó kórházi ágyban. Hamar elaludt, fárasztó volt a nap. Ahogy az elmúlt napok mindegyike. Az édesapjáról álmodott. Azt mondta neki "Ne félj, minden rendben lesz". Megfogta a kezét és elindultak egy hosszú úton, amelynek a vége nem látszott a fényességtől. Nem fájt neki, utoljára is mosoly volt az arcán."
Lassan már tíz éve ennek a bizonyos keddi napnak. Ez a nap választotta el az azelőtti életemet a jelenlegitől. Sajnos nincs hatalmamban visszafordítani az időt, megváltoztatni a dolgokat. Viszont a szavak hatalmat adnak arra, hogy egy boldogabb befejezést írjak az addigi életemnek. Befejezésem által szebbé tehetem az emlékét és halhatatlanná válik azáltal, hogy szívemben őrzöm amíg csak élek.
A történeteknél nem mindig a valóságalap a mérvadó. Van, hogy az számít, hogy minden egyes szóba a szereteted írod bele.
