Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő

Eddig minden bejegyzésem valamiről vagy valakiről szólt. Nem igazán tettem említést olyanra, ami rólam szólna. Aki olvassa blogom az körülbelül már tudhatja, hogy miről hogyan vélekedek. Ideje lenne írni magamról is. Kezdem a legelején. 1991. május 30-án születtem. Nem május 40, hanem 30! És se nem 35. Anyum elmondása szerint este 6 órakor jöttem a világra. Tesóm meg reggel 6 órakor. Csak ő épp 4 évvel hamarabb született. Na de nem ez a lényeg. Második gyerekként jöttem a világra. Anya, apa és két gyerek. Mondhatni, hogy egy tökéletes vagy ideális család. Apum sok éven keresztül Magyarországon dolgozott. Amikor megszülettem, akkor is éppen külföldön tartózkodott. Amint az ismerősök mesélték később, apum nagyon örült, hogy még egy kislánya született. Mindig is büszke volt ránk. Remélem, hogy ő is tudja, hogy nagyon büszkék vagyunk rá, mindazért, amit értünk tett. Örök hálánk érte. És hogyha valahonnan fentről lát, akkor remélem most is ugyanolyan büszke ránk, és nem okozunk neki csalódást. Abban a pillanatban, amikor megtudtuk, hogy ő már nem él, attól  kezdve megváltozott minden, semmi sem volt már a régi. És már nem is lesz. Már lassan 8 éve, hogy elment. Hiánya még ugyanúgy érezhető. 8 év sem elég feledni, és talán 20, 30 vagy több év sem lesz elég. Azóta sok minden történt. Anyu mindent megtett azért, hogy olyan életünk lehessen, mint a többi gyereknek. Feladatát jól teljesítette. Anyának és apának is kellett lennie egy személyben. Teljes tiszteletem érte, és remélem, hogy én mindezt majd mind visszafizethetem neki. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, ennyivel mindenképp tartozok. Testvérem elvégezte a líceumot, majd az egyetemet és férjhez ment. Nagyon sokat számít, ha az embernek van egy hozzá viszonyítva idősebb testvére. Sokat segített nekem a tesóm, sok mindenbe beavatott. Hála neki mikor feljöttem Kolozsvárra nem volt olyan nehéz megbirkózni a nagyvárossal. Egy kettőre letepertem. Köszönöm neki is mindazt, amit értem tett, azért, hogy kishúga lehettem és lehetek. Néha lehet nehéz esetnek tűnök számára, de remélem, hogy csalódást nem okozok neki. Azt nem szeretném. Elvégeztem a gimnáziumot, a líceumot. Felkerültem Kolozsvárra, kóstolgatom az egyetemista életet. Tetszik az, ami itt van, amit itt láthatok. Továbbtanulásnak jobb helyet nem is választhattam volna. Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, mi lesz holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva. De azt tudom, hogy most itt vagyok, rengeteg (fájdalmas, vidám, keserű, édes) emlékkel. Itt vagyok, tudok élni, nevetni, sírni, mosolyogni. Mindenekelőtt az a fontos, hogy tudok önmagam lenni. Mindez, azért mert megtanultam, hogyha az életben elesek, akkor fel kell állnom, és önmagamtól, mert nem mindig számíthatok másokra. Mert bármi is érjen, az élet megy tovább. Szeretek zenét hallgatni, táncolni, bulizni, nevetni, viccelődni, másokat megnevettetni (amihez értek is), sétálni, fényképezni, nosztalgiázni és még sok mindent szeretek csak nem minden jut eszembe. Bolond vagyok, de pozitív értelemben. Aki ismer, ezt már tudja, aki meg nem az, ha akarja, vállalhatja a kockázatot. Majd eldönti, hogy megérte-e.

"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet."

Madách Imre

Szeret, nem szeret

Furcsa kis szerzemény az ember. Soha sem azt akarja, ami neki megadatik. Ha meg az a valami, ami után sóvárgott, megkapja, akkor nem tudja értékelni. Magamat tudom mondani egy példának. Tavaly egész évben arra vágytam, hogy végre valaki már engem is szeressen, végre valakit úgy szeressek, hogy viszonozva legyen. Ez meg is adatott. De mit adj Isten? Egy idő után nem tudtam viszonozni, nem tudtam ugyanúgy szeretni. Csak kínzás volt.  Gyötrődés. Tényleg úgy van, hogy az ember sosem szereti azt, akit kellene. Azt sem tudom már, hogy egyáltalán kit kellene szeretnem. Olyan, mint egy előre befizetett szerencsejáték. Mindent felteszel egy lapra, és várod, hogy megüsd a főnyereményt, vagy elveszíts mindent. Mindent vagy semmit. Szeretni fog? Vagy sem? Az élet egy szerencsejáték. Isten a kártyaosztó és mi vagyunk a játékosok. Na meg azok a kártyák néha túlságosan megkeverődnek.

Játék az élet, rosszul megkevert kártyákkal, gondokkal. Bajjal teli szerencsejáték, hol a vak esély uralkodik.

Lope De Vega

Néha a legkisebb döntések is örökre megváltoztathatják az életedet

Számtalan olyan helyzettel találhatja szembe magát az ember, amikor dönteni kell. Van, hogy idő adatik átgondolni, de van, amikor habozás nélkül dönteni kell, vállalva a bukás vagy a győzelem kockázatát. De ugyan ki tudhatja, hogy az ilyen hamar hozott döntések milyen következménnyel járnak. Na és mi van akkor, ha nem is önmagunkért hozunk döntést, hanem azért, hogy valakinek megfeleljünk? Eleinte nyugtassuk magunkat azzal, hogy ez csakis nekünk volt jó, és így van rendjén. Majd napok, hetek, hónapok vagy akár évek múltán azok kapja magát az ember, hogy valami hiányzik, valami nincs. Ezt a hiányérzetet pótolhatja sok más minden, de ha mégse sikerül, mély ürességet hagy az emberben, amely nyugtalanít, keserűséget okoz vagy őrületbe kerget. Dönteni kell, hogy mi legyen holnap, hetek, hónapok múltán. Dönteni kell, hogy mi a jó és mi a rossz. Ha meg rosszul ítél az ember, annak levét a későbbiekben megissza. Ha meg nem dönt, akkor a körmére ég a gyertya. Néha így se, úgy sem  jó. Két rossz közül nehéz választani. Mindenki el van foglalva azzal, hogy maga ügyeit rendezze, és nem jut idő a körülötte levőkre. Vagy éppen fordítva is történhet: magára nem jut idő, mivel csak azzal törődik, hogy mi jó más számára, megfeledkezve önmagáról. Nem azt mondom, hogy önzőnek kell lennie. Az embernek először önmagát kell szeretnie, mert csak így szeretheti a körülötte levőket is. Fontos az is, hogy nekünk mi a jó, döntéshozatalunk a mi javunkat is szolgálja.   Mert nem a választás nehéz, hanem a döntés szerint tudni élni...És ezt én a saját bőrömön is tapasztaltam.

"Mindannyiunknak meg kell hozni olyan döntéseket, amelyekkel együtt élünk."

Jeaniene Frost