Eddig minden bejegyzésem valamiről vagy valakiről szólt. Nem igazán tettem említést olyanra, ami rólam szólna. Aki olvassa blogom az körülbelül már tudhatja, hogy miről hogyan vélekedek. Ideje lenne írni magamról is. Kezdem a legelején. 1991. május 30-án születtem. Nem május 40, hanem 30! És se nem 35. Anyum elmondása szerint este 6 órakor jöttem a világra. Tesóm meg reggel 6 órakor. Csak ő épp 4 évvel hamarabb született. Na de nem ez a lényeg. Második gyerekként jöttem a világra. Anya, apa és két gyerek. Mondhatni, hogy egy tökéletes vagy ideális család. Apum sok éven keresztül Magyarországon dolgozott. Amikor megszülettem, akkor is éppen külföldön tartózkodott. Amint az ismerősök mesélték később, apum nagyon örült, hogy még egy kislánya született. Mindig is büszke volt ránk. Remélem, hogy ő is tudja, hogy nagyon büszkék vagyunk rá, mindazért, amit értünk tett. Örök hálánk érte. És hogyha valahonnan fentről lát, akkor remélem most is ugyanolyan büszke ránk, és nem okozunk neki csalódást. Abban a pillanatban, amikor megtudtuk, hogy ő már nem él, attól kezdve megváltozott minden, semmi sem volt már a régi. És már nem is lesz. Már lassan 8 éve, hogy elment. Hiánya még ugyanúgy érezhető. 8 év sem elég feledni, és talán 20, 30 vagy több év sem lesz elég. Azóta sok minden történt. Anyu mindent megtett azért, hogy olyan életünk lehessen, mint a többi gyereknek. Feladatát jól teljesítette. Anyának és apának is kellett lennie egy személyben. Teljes tiszteletem érte, és remélem, hogy én mindezt majd mind visszafizethetem neki. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, ennyivel mindenképp tartozok. Testvérem elvégezte a líceumot, majd az egyetemet és férjhez ment. Nagyon sokat számít, ha az embernek van egy hozzá viszonyítva idősebb testvére. Sokat segített nekem a tesóm, sok mindenbe beavatott. Hála neki mikor feljöttem Kolozsvárra nem volt olyan nehéz megbirkózni a nagyvárossal. Egy kettőre letepertem. Köszönöm neki is mindazt, amit értem tett, azért, hogy kishúga lehettem és lehetek. Néha lehet nehéz esetnek tűnök számára, de remélem, hogy csalódást nem okozok neki. Azt nem szeretném. Elvégeztem a gimnáziumot, a líceumot. Felkerültem Kolozsvárra, kóstolgatom az egyetemista életet. Tetszik az, ami itt van, amit itt láthatok. Továbbtanulásnak jobb helyet nem is választhattam volna. Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, mi lesz holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva. De azt tudom, hogy most itt vagyok, rengeteg (fájdalmas, vidám, keserű, édes) emlékkel. Itt vagyok, tudok élni, nevetni, sírni, mosolyogni. Mindenekelőtt az a fontos, hogy tudok önmagam lenni. Mindez, azért mert megtanultam, hogyha az életben elesek, akkor fel kell állnom, és önmagamtól, mert nem mindig számíthatok másokra. Mert bármi is érjen, az élet megy tovább. Szeretek zenét hallgatni, táncolni, bulizni, nevetni, viccelődni, másokat megnevettetni (amihez értek is), sétálni, fényképezni, nosztalgiázni és még sok mindent szeretek csak nem minden jut eszembe. Bolond vagyok, de pozitív értelemben. Aki ismer, ezt már tudja, aki meg nem az, ha akarja, vállalhatja a kockázatot. Majd eldönti, hogy megérte-e.
"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet."
Madách Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése