Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz

A mai bejegyzésem magamról fog szólni. A szobámban ülök és töprengek. Már szeptember van. Egy hét múlva kezdődik a suli, és már nem nekem szól a csengő(pfáá öregedek). A "Kemény János" Elméleti Líceumban már csak egy kis kép jelzi azt, hogy "valaha" ott jártam. Na jó na, ez túl öregesen hangzott. Tény s való, hogy már én is megértem ezt. Eddig a napjaim azzal teltek, hogy tanultam, suliba mentem, netteztem, tévében néztem a néha elkapott sorozatokat, pénteken délutánonként Kingut vártam az állomáson, szombat este szórakozni mentünk és majd vasárnap mise s néha egy Poirot is becsúszott, amit hébe-hóba megnéztem. Gyakorlatilag semmi hasznosat nem tettem a tanuláson kívül. De most már rohamosan közeledik az a nap, amikor mennem kell, hogy neki kezdjek az egyetemista életnek. Nehéz lesz "sebességet" váltani, de nem lehetetlen. Most olyan lesz mint amikor óvodába mentem. Csak ámultam s bámultam az új embereket(még hogy embereket, ott egy csomó kölyök volt, természetesen velem együtt), és nem mertem megszólalni. Na jó most biztos nem fogok úgy reagálni mint akkor. Na de akkor is. Mindent újra kezdeni. Eddig amikor mondtam a barátnőimnek/barátaimnak, hogy a hétvégén voltam Ditróban(ez csak egy egyszerű példa lenne), akkor nem kellett magyarázkodjak, tudták, hogy a rokonaimat látogattam meg. De most még ezt sem fogják tudni. Mindent a 0-ról kezdeni. Megijeszt, de ugyanakkor kíváncsivá is tesz ennek a gondolata. Tudom, hogy most már nem lesz ugyanolyan már egyik ünnep se(jó értelemben véve). Eddig monoton volt. Vegyük példának a karácsonyt: "Hurrá, mindjárt karácsony" - így reagáltam eddig, amikor tudtam, hogy közelednek a téli ünnepek. De most már mást fog jelenteni. "Hurrá, mindjárt karácsony és megyek haza. Találkozok az otthoniakkal". Most az ünnep fogalma bővülni fog. Mást fog jelenteni minden apró dolog. Új értelmet nyernek, valami olyant amit eddig nem vettem észre, még akkor se ha az orrom előtt volt. Annyira nem rémísztő mindennek a gondolata, hogy lemondjak róla. Az nem lehet. Semmiért vagy senkiért nem tenném meg. És mint a bejegyzésem címe is mondja, nem lesz okom szomorúnak lenni, mert ennek így kell lennie. Mennem kell, de még jövök haza, s akkor majd más lesz a találkozások varázsa. Ezután valahogy még jobban fogunk egymásnak örülni, amikor találkozunk. Mert most már nem úgy fog menni mint eddig: egy telefon hívással elintéztünk egy csajos kimenetelt, vagy egy haveri találkozót. Így majd megtanulom jobban megbecsülni a dolgokat. Leginkább azokat, amik eddig az életem szerves részei voltak.  És ez csak jó. Eddig csak a tesómat láttam, aki mindezt megtapasztalta. De most én jövök, most már rajtam a sor... Ott majd új élet vár rám ... ideje feltuningolni a fekete-fehér életemet új millió és egy színnel

"Az ember nem fedez fel új világrészeket, ha nincs mersze az ismert partokat maga mögött hagyni."

André Gide