Két szóval elmondhatom, amit az életről megtanultam: megy tovább

Kisebb koromban annyira egy fura, idegen kijelentés volt ez, hogy: az élet megy tovább. Talán azért kerülte el a figyelmem, hisz nem volt okom amiért felfigyeljek rá, amiért megjegyezzem. Ha visszatekintek a múltamra, akkor azt elmondhatnám, hogy volt szép és rossz emlékem egyaránt. Ha Isten azzal az erővel hatalmazna fel, hogy kitörölhetném életem egyik eddig megélt évét, vagy periódusát, akkor én életem 11. évét törölném ki. Azalatt az egy év alatt rengeteg dolgon mentem át, tapasztaltam meg. Szerintem egyik 11 éves gyerek álma sem lenne az, hogy azt tapasztalja mint én. Ahogy nekem sem az volt. Mint más gyerek, én is felhőtlen gyerekkorra vágytam. Talán túl sokat akartam? És ez lett a büntetésem? Ha büntetés, ha nem, nem szabadna ennek senkivel megtörténnie. Legfőképpen nem egy gyerekkel, akinek a játékon kívül más nem kell. Húsvét előtt történt meg életünk tragédiája, ami kiborított minket az addigi életünk rutinjából. Hogy nehéz volt-e megbarátkozni a gondolattal? A nehéz az nem kifejezés. Egyszerűen borzasztó annak a gondolata, hogy az a valaki aki születésed óta veled van, az már többé sose lesz. Hogy aki ott aludt a túlsó szobában, az már nem alszik ott. Hogy aki oly büszke volt a lányaira, az már nem lehet büszke. Hogy akinek volt egy otthona ahova bármikor haza mehetett, oda már többé nem megy haza. Éveken át nem akartam örvendeni a húsvétnak, úgy éreztem, hogy nem fer felőlem, hogy én megünnepelhetem és ő már nem. Holott azzal, hogy megvontam magamtól azt az örömet, melyet ünnepkor lehet átélni, azzal úgyse hozhattam vissza. Mint egy gyerek akitől elveszik a mackóját(kisebb példa). Úgy fosztott meg az élet engem is attól a valakitől akinek örök hiányát még mindig érzem. A sors iróniája a későbbiekben is kifogott rajtam. 18. születésnapom előtt egy héttel meghalt az utolsó nagyszülőm is. Akkor per pillanat nem jött, hogy elhidjem, hogy mindez velem történik meg.  Mindenek tetejébe, az angol szóbelin a gyerekkorról szóló témát kaptam. Próbáltam kikerülni, hogy ne magamról beszéljek, mert azt nem akartam volna. De amikor a tanár rákérdett, hogy miért nem mondhatom el, hogy szép gyerekkorom volt, akkor kénytelen voltam ré, megkértem inkább, hogy ne beszéljek róla. Nem voltam képes beszélni. A gondolattal, hogy nincs mit tenni, azzal megbékéltem nagy nehezen. Az, hogy mások előtt meséljek róla, szemtől szemben, az még várhat. Van akinek könnyen megy, aki kis időn belül már képes feleleveníteni az emlékeket, de van akinek hónapok vagy akár évek kellenek. Az utóbbihoz tartozok én. Mint zárásként, azt szeretném elmondani, hogy lelkem legmélyén remélem, hogy majd a sors kárpótol majd mindazért amiben nem lehetett részem. Ha nem is ugyanúgy(mert az már lehetetlen), de valamiképpen rekompenzálja. Ez tőlem is függ, hisz karba tett kézzel nem várhatok. Valamit tenni is kell. Hisz a magam ereje által is elérhetek bármit, csak igazán akarnom kell

"Nincsenek csodák,
az élet megy tovább,
a múltam semmi más,
egy kettétört világ."
 Miklós Tibor