Minden út rögös, hol nem kísérnek barátok

Bejegyzésem egy számomra nagyon kedves személyhez szól. Hiányzik az amikor kezdtelek megismerni. Hiányzik az amikor kezdtelek megkedvelni. Hiányzik az amikor összekapunk valamin, vagy amikor a civakodás vége megbékéléssel zárul. Hiányzik az, hogy együtt elutazzunk idegenbe, legyen az 10 vagy akár 1000 kilométerre. Legyünk ott száz meg száz idegen között, de ha tudjuk, hogy egységben az erő, akkor jöhet már bármi. Hiányoznak azok a délutáni sétálások, vagy a szombat esti bulizások. Ha belegondolok, hogy régebb úgy tűnt mintha te lennél a világ ismeretlenjei közül az egyik, később már úgy éreztem mintha kezdetektől fogva ismerlek. Hiányzik az a valaki aki tudott vidám, szomorú, őszinte, bátor és komoly lenni a megfelelő helyzetben. Bánom azokat a perceket, amiket azzal fecséreltem el, hogy haragudtam rád. De az nem is volt igazán harag. Mert a másik pillanatban már el is szállt. Azokat a haraggal elfecsérelt perceket bár töltöttem volna inkább azzal, hogy együtt érezzek veled vagy éppen megnevettesselek. Igyekeztem mindig ott lenni neked, de mégis úgy érzem, hogy amennyit tettem, az így sem elég. Mert igen, azzal bűntett a sors, hogy elvesz tőlünk valamit és akkor döbbenünk rá, hogy az tulajdonképpen életünk szerves része volt, és mégse tudtuk megbecsülni. Mert valami rossznak kellett történnie, hogy kinyissam a szemem, és milliónyi "Miért" kérdés szülessen bennem.  Ami neked fáj, az nekem is fáj, ami téged vidámmá tesz az engem is azzá tesz, ami téged eltöprengtet az engem is gondolkodóvá tesz. Mert nem voltam képes eléggé kimutatni, hogy mit érzek. Bár mondtam volna többször, hogy szeretlek, hisz az egyáltalán nem szégyen...

"Ha a dolgok nem úgy alakulnak...
amikor szomorúság tölti el a szíved...
amikor könnyek gyűlnek a szemedbe...
mindig emlékezz három dologra:
1. Melletted voltam...
2. Melletted vagyok...
3. És melletted is leszek..."