Annyi kérdéssel áll szembe az ember az élete során, és még negyedére sem biztos, hogy kap választ. Sokszor az ember olyan helyen tapogatózik, ahol válasznak nyoma sincs. Kérdéseket teszünk fel, amire még mi magunk se tudjuk a választ. Vagy nem akarjuk tudni. Van aki azért kérdez folyton, hogy leplezze érzelmeit, leggyakrabban a fájdalmát. Kérdések melyre sose lesznek válaszok. Kisebb koromban én is folyton ezt a szót ismételgettem: "miért?". Nem értettem, hogy miért kellet apumnak olyan fiatalon meghalnia, és elhagyni minket. Nem akartam elfogadni a gondolatot, amelyen változtatni lehetetlen. De évek folytán lassan megértettem mindazt, ami oly homályosnak tűnt régebb. Ahogy az öregek mondanák: " ennek így kellett történnie ". Azt elfogadom, hogy megtörtént, de azt nem, hogy muszáj volt megtörténnie. Nemrég volt szerencsém megismerni egy számomra nagyon kedves kis személyt. Mondhatni, hogy az ő esete "szerencsésebb"(ami eléggé abszurdum): a szülei elváltak, és a két szülő között hánykódik a gyerek. A válás pontos okát inkább nem leplezném le, csak annyit mondanák, hogy meggondolatlanság szülte a család szétesését. Tudok haragudni az ilyen szülőkre akik csakis magukkal törődnek. Mintha csak az számítana. Ha nem képesek lekomolyodni, akkor ne menjenek olyan dologba bele, mint házasság, gyerekválalás stb. Mert a szülők szétválnak, mivel egymást sem kinozhatják míg a világ. De tulajdonképpen ki az aki megszenvedi igazán? A gyerek. Egyik gyerek sem érdemli meg, hogy ilyen sorsra ítéljék. Mert mindenkinek joga van a boldogsághoz, de ahhoz ami nem pusztán egoizmusból indul. Mindenki az olyan dolgok felé igyekszik szaladni, amik talán nagy boldogságot hozhatnak. Ám a kisebb örömek is építhetnek várat, melynek összessége kitehet egy nagy boldogságot. Aki a nagy dolgokat hajkurássza, az sose veszi észre a kis örömeket, megtörténik, hogy "letapossa" őket. Amikor meg felébred, hogy igazán mi számít akkor már késő lesz a "letaposott" dolgokat újraéleszteni, mert az időt mindenki szeretné visszaforgatni, csak még senkinek sem sikerült. Elég körül nézni és látni lehet, hogy milyen rút és csúf a világ, ami sosem aszerint büntet, hogy ki érdemli meg s ki nem, hanem csak aki útjába kerül, és gyakran olyan téved oda, aki "valami jobbat érdemelne". Ezek az esetek szülik azok kérdések sorát melynek vége nem láthat: Miért mindig a jók mennek el? Miért mindig a jónak kell szenvednie? Miért mindig az aki változásra képes, az esik az élet gonosz kis játékának foglyául? És lehetne még millió és egy "miért" kérdés. Ilyenkor tevődik fel a kérdés: Megéri jónak lenni? A válasz egyértelmű, csak sokan nem veszik észre: azzal hogy jó vagy nem ártasz senkinek, de ha az ellenkezőjét válalod, akkor fenn áll a veszélye hogy másokon végig taposol. Arra a kérdésre, hogy mindezt miért csinálod, egyszerű és primitív válasz adódik: mert így követeli a társadalom. Nem az számit, hogy a társadalom szerint minek érdemes lenni, hanem az, hogy te szerinted ki akarsz igazán lenni, és hogy mindenek felett válalod-e, hogy hátadon cipeled azt a súlyt, amit az élet kioszt számodra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése