Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek

Tíz év. 3653 nap. Kimondani könnyű. De végigvárni már közel sem olyan egyszerű. Tíz kerek esztendeje már, hogy drága apum szerető szíve megszűnt dobogni. Túl hosszadalmas lenne, hogy az elmúlt tíz év eseményeit végig idézzem. A minap döbbentem rá egy nagyon fontos dologra. Mindenképp írni akartam az évforduló alkalmával. Viszont csak nemrégiben jöttem rá, hogy igazából miről kell írjak. Egy fájdalommal teli szív mi másról tudna írni, mint arról, hogy milyen nehéz veszteség érte?
Erről akartam hegyi beszédet tartani, amikor rájöttem, hogy ennek értelme: zéró. Annak a veszteségnek az intenzitását, ami 10 éve ért, nem tudnám szavakba foglalni. Évekig azon rágódtam, hogy miért kellett elveszítsük őt. Az idő nagyon drága. És félek, hogyha siratom a múltat, akkor nem fogok tudni igazán odafigyelni arra, ami az orrom előtt van. Újra elveszteni valakit, akit nem becsültem meg igazán, életem legnagyobb hibája lenne.
Felmerül a kérdés, hogy a drága időt milyen hasznos dologra tudnám fordítani? Arra például, hogy valahányszor megközelítené a szívemet a keserűségi, azzal a gondolattal kergessem el, hogy sosem lehetek elég hálás azért, amim van (hangsúlyoznám: VAN és nem VOLT). Veszteség ért, de nem váltam teljesen nincstelenné. Van egy csodálatos édesanyám és nővérem, akinek nemrégiben született kisfia. Mindemellett egy csodálatos nagy családot is magaménak tudhatok. Ki vagyok én, ha nem egyike a szerencsés embereknek? A többi gond már csak mellékes. A gondolata annak, hogy ők vannak, bármilyen gondot képes túlszárnyalni. Sokszor csak a tudat kell, semmi más. A tudata annak, hogy képes vagy meglelni a hiányos életben azt, ami igazán értékes.

Hálás vagyok azért amivel az Isten kárpótolt a veszteségemért.

Áldott emlékét örökké őrizni fogjuk.

Szóljon ez a bejegyzés egy számomra nagyon kedves személyhez. Nevét nem említem, hiszen abból az üzenetből, amit megpróbálok majd írásomon keresztül közvetíteni, abból majd felismeri önmagát.
Te most per pillanat a "bekattant állapotban" vagy. Harcot vív a szíved a rációval. Állandóan lesed a telefonod, ha megcsörren akkor reméled, hogy ő hív. Nagyon jól ismerem ezt az állapotot. Az emberek adott helyzetben azt mondanák, hogy naiv vagy. Könnyen elítél az ember, anélkül, hogy ismerne. Mivel én ismerlek, tudom, hogy ez jóság, mely legfőbb erényed. S ha nem is ismernélek, akkor is tudnám, hiszen hasonló cipőben jártam én is. Az a fránya remény. Ott van ha kell, ha nem. Mert az ember abban reménykedik, hogy azért csak nem lehet ennyire felelőtlen a másik. Azt reméled, hogy azért nem keres mert nem ér rá. Valóban megtörténhet ez, de nem olyan hosszú időre ahogyan ő teszi. Nem csak azért mondom, mert velem is tették ezt. Hanem mert én is voltam az a személy, aki nem keresett valaki mást. Olcsó kifogásom az volt, hogy nem érek rá.
Lévén, hogy már voltam mindkét helyzetben, tudtam, hogy új nézőpontra lesz szükségem. Így mottóként ezt állítottam magam elé: "Meg kell találjam a határt az elkeseredettség és a határozottság között." Mondhatom, hogy sikeresen alkalmazom. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy teljesen kiöltem magamból a reményt. Még mindig ott van. Igen biza, minden egyes alkalommal remélek. De mióta csúnyán "megégettem magam" a reménynek társa lett. Ennek a társnak a neve: kétely. Együtt járnak kézen fogva. Mindvégig remélek, ám kételkedek is. Talán e kettő tud egyensúlyban tartani. A kétely ott van benned is, csak nem elég erős. Furcsán hangzana, hogyha azt a tanácsot adnám, hogy tanulj meg kételkedni. Kételkedés alatt én inkább azt érteném, hogy győződj meg azelőtt, hogy valakivel megosztanád jóságod. Nem jelenti ez a legbiztosabb pajzsot, de valahol el kell kezdeni. 

Joga van ahhoz, hogy a története boldog véget érjen

"Egy szokványos keddi nap volt. Éppen a suliból jöttem haza. Hajszálon múlott, hogy anyuékat otthon találtam még, így én is kimehettem apuhoz a kórházba. Amint betorpantunk a szobába, láttam, hogy jól nézett ki, életvidám volt. Részletesen kikérdezett arról, hogy hogyan telt a nap a suliban. Mi csak meséltünk és meséltünk, ő mosolyogva hallgatta. Látszott rajta a fáradtság, de mégis olyan boldog volt. A meséléssel hamar elröpült az idő, mennünk kellett hisz a kórházi látogatási program már lassan a végére ért. Egyenként búcsúztunk el tőle. Odamentem hozzá és megöleltem. Megcsókolt a homlokom, és a fülembe súgta: "Szeretlek, ezt remélem tudod". Elmosolyodtam és halkan azt válaszoltam neki, hogy "Én is téged apu." Majd amikor az ajtóban voltam, még utoljára visszanéztem. Abban a fakó kórházi ágyban is ugyanaz az életvidám és szerető ember volt. 

Este lett. Nyugovóra tértünk. Apu is, csak egyedül a fakó kórházi ágyban. Hamar elaludt, fárasztó volt a nap. Ahogy az elmúlt napok mindegyike. Az édesapjáról álmodott. Azt mondta neki "Ne félj, minden rendben lesz".  Megfogta a kezét és elindultak egy hosszú úton, amelynek a vége nem látszott a fényességtől. Nem fájt neki, utoljára is mosoly volt az arcán."

Lassan már tíz éve ennek a bizonyos keddi napnak. Ez a nap választotta el az azelőtti életemet a jelenlegitől. Sajnos nincs hatalmamban visszafordítani az időt, megváltoztatni a dolgokat. Viszont a szavak hatalmat adnak arra, hogy egy boldogabb befejezést írjak az addigi életemnek. Befejezésem által szebbé tehetem az emlékét és halhatatlanná válik azáltal, hogy szívemben őrzöm amíg csak élek. 

A történeteknél nem mindig a valóságalap a mérvadó. Van, hogy az számít, hogy minden egyes szóba a szereteted írod bele.

Az élet osztja a lapokat, és az embernek azzal kell játszania, amit kapott

Már számtalanszor megfogadtam, hogy neki fogok, és kiírom belőlem az összes gondolatot. Harmadik lett volna az Isten igaza. De már nem a harmadik alkalom, hogy neki kezdtem, de valahogy nem sikerült végig vinni a gondolatokat. Talán azért mert nem tudtam érzelmeim szavakba önteni, vagy talán azért mert túl sok gondolat cikázott egyszerre bennem. Vagy olyan dolgot akartam leírni, melynek semmi értelme nem lett volna. Ne adj Isten, hogy éppen úgy történik, hogy tévedsz, rögtön támadnak emiatt. Erre egyből úgy próbálsz meg védekezni, hogy más dolgokat hozol fel, amiket addig elhallgattál. Erre készültem én is. De nem tettem. Hála az égnek, hogy időben rájöttem, hogy akad ennél jobb dolgom is. Talán azért mert ez dráma volt számomra a maga idején. Itt hangsúlyoznám a VOLT igét. Támadni könnyű dolog. Támadásra nem reagálni, nem bölcs döntés, de legalább megspórolod az energiád.

Egyetlen biztos dolgot megtanított az élet: az Isten van, akinek sokat ad, s van akitől sokat elvesz. Utóbbinál nem(csak) a vagyoni dolgokat értem. Igaz, hogy a vagyoni dolgok miatt is eleget sínylődik az ember, de a lelki dolgok azok, amelyek valóban megnehezítik az életet. Egy esemény, melyet sem az agyad, sem a szíved nem tud felfogni. Helyesebben mondva nem akar felfogni. Nem igazságos az élet. Nem szabadna azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy valaki már nincs többet. Pláné, hogyha az a valaki éppen egy részét képezte annak, ami számodra jelentette a MINDEN-t. Hülyeség lenne ostorozni azokat, akik nem kellett hasonló élményeket átélniük. Senki nem tehet arról. Te sem, ő sem és én sem. Már mindenkivel előfordult, hogy csacska dologból fabrikált drámát, a maga idején. Persze, hogy minden gond a maga idején óriásinak tűnik. Erre rá is jősz, hogyha úgy hozza a sors. Viszont ezért óriási árat kell fizess, ahhoz hogy eltud valóban különíteni a csacskaságot a valódi gondtól. Gondolj bele, te néha azért parázol, hogy nem áll úgy a hajad, ahogy szeretnéd, míg más azzal a gondolattal kel és fekszik, hogy már nem teljes többé az élete, pontosabban már nem ugyanaz az élete. Igazából ezt is nehezen és lassan fogja fel az ember. Ott cikázik a fejedben minden pillanat a történtekről, melyek fényképként rögzülnek az agyadban. Nagy nehezen valahogy gondolataiddal elkalandozol másfele. Majd jön a hideg zuhany: a gondolat mely újra tudatosít benned valamit. Rendkívül rossz érzés ez a cikázás, az állandóan megismétlődő tudatosulás. Ez a valódi dráma. Megpróbálni elfogadtatni magaddal egy olyan dolgot, amelyet teljes szívedből nem akarsz. Nem akarsz, de már nincs mit tenni ellene. Világossá válnak olyan dolgok, amelyek addig is egyértelműek voltak, de valahogy nem érezted azok súlyát, fontosságát, értékét. Szomorú, de így van ez. Az értéket akkor ismeri meg az ember, amikor már túl késő. Elveszítesz egy csatát az élettel szemben. Ha belegondolunk, az élettel szemben sose nyerhetsz, mert mindig tud váratlan meglepetéseket okozni. Ne legyőzni próbáld meg őt, inkább próbálj meg úgy élni, hogyha bármi történne, tudd elmondani, hogy minden tőled telhetőt megtettél. Az sosem lesz elégséges, de legalább megpróbáltad.

Nagynéném és édesapám emlékére. Emléketek szívünkben örökre élni fog.

Rossz idő nem létezik, csak gyenge akarat

Hihetetlen, de a láz az emberből sok mindent ki tud hozni. Belőlem gondolatokat hozott ki. 37-39-37-39-37. Első ránézésre valami nyakatekert kódnak tűnne, de valójában ez csak a testhőmérsékletem volt az elmúlt héten. Ilyenkor mi mást csinál az ember, mint egész napját az ágyban tölti, "agyongondolkodja" magát és vakulásig vizsgálja azt a foltot a falon, amelyet órákkal azelőtt kiszemelt. És közben milliónyi gondolat fut végig a fején. A sokat feltett kérdések, amelyekre választ nem kapott, vagy a mindennapok rendje, hogy miért éppen úgy alakulnak a dolgok. Na hát az elmúlt napokban az én fejemen is milliónyi gondolat futott át. De viszont egy kiváltképp lefoglalt. Az ember néha véget vet párkapcsolatának, és más utakon keresgél tovább. Mert ha az az út, amit jársz fájdalmat okoz, akkor az nem a te utad. Nem tartom feltétlenül igaznak azt a mondást, hogy az ember valami jobb után kajtat vagy, hogy a tökéletesre vágyik. Pontosabban megfogalmazva az ember valami olyan keresésébe fog, amit ő „AKAR”. Mert mindenkiben ott van az a bizonyos késztetés, ami állandóan arra buzgósítja, hogy létezik a világon valami, amit ha megtalál, majd ő is akarni fog. Tudja fogja majd az első találkozásnál, vagy talán a sokadiknál, hogy valóban az, amit ő akart. Bambaság lenne megelégedni valami olyannal, ami közel sem az, amit keresett. Na jó, egy próbát talán megér. De legtöbb esetben úgyse fog tudni az ész a szívnek parancsolni.

Sokan azért ostorozzák magukat, mert félbeszakítanak egy párkapcsolatot, és a későbbiekben megbánják azt. Ezt csak a végső keserűség mondatja az emberből, amikor már úgy érzi, hogy keresésének semmi értelme. Inkább visszasírná azokat a régi kapcsolatokat, amelyek voltak, mintsem türelmes legyen. Tény és való, hogy most már, hogy világot élünk, amikor ha valami elromlik, azt kidobják és nem javítják meg. De ha valami megromlik, és megpróbálod megjavítani, úgysem lesz már a régi.

Meg tudnád mondani te, hogy melyik a rosszabb, hogy szeretve légy, de ne tudd viszonozni, vagy szeress ám viszonzatlanul? Én ha belegondolok, akkor az rosszabb amikor valakit foggal, körömmel szeretni akarnál, de sehogy se megy. A jó öreg ráció megint kudarcot vall a szívvel szemben, hisz lehetetlen vagy hihetetlenül nehéz az eszeddel az érzelmeidet irányítani. Mert "a szív hordja a nadrágot a házban". És te sose fogod magadat rávenni, hogy szeress valakit, mikor a szíved valahova máshová vágyakozik. 

Régebb halottam egy személy történetét, aki 30 éves korában lelte meg élete szerelmét. Igen benne van a pakliban, hogy az ember kissé kifut az időből, mire rálel a boldogságra. De akkor minek lehetne azt nevezni, amikor egy személy leéli ékletét egy olyasvalakivel, akivel csak azért van együtt, mert belefáradt keresni, vagy elfogadta a gondolatot, hogy jobbat úgysem talál? Hogy is van a közmondás? Ha nincs ló, megteszi a szamár is? Tuuudom, csúnyán hangzik ez. De sajnos ez az igazság. Képes vagy feladni és beéred azzal ami van, ha akár tied is lehetne az amit akarsz? Magadra is gondolnod kellene. Visszatérve az előbbi történethez, a végezet nem lett happy end. Sajnos az illető fiatalon meghalt, így rövid házasságban lehetett része. De viszont az alatt a rövid idő alatt olyan dolgokkal ismerkedett meg, melyek felbecsülhetetlenné tették azt a rövid időt. Annak a szerencsésnek nevezhette magát, aki megtanulhatott úgy szeretni, hogy közben viszonozták azt. Mindvégig kitartott akarata mellett. És ez volt a legjobb döntése. Akár saját magam is felismerhetném az illető személyben, hisz amit el akarok érni, azt el is fogok. Győzelem, kudarc egyértellműen velejár. Inkább szenvedjek kudarcot, mintsem a miatt kelljen szenvedjek, hogy egy olyasvalakivel vagyok, akit akarnom kellene, ám a tudatom semmiképp nem akarja. Éppen ezért (megismételve gondolatom), merem kijelenteni, hogy sokkal nehezebb nem tudni viszonozni egy szerelmet (pláné hogyha a ráció tudja, hogy az illető teljes mértékben megérdemelné azt), mintsem viszonzatlanul szerelmes lenni valakibe. A szerelmed nem tudod odaadni annak akit nem tudsz szeretni, hiszen azt valaki olyannak tartogatod, akit egész életedben kerestél.

És, hogy valami sejtésed legyen arról, hogy tulajdonképpen kit is keresel, ezért alakul ki az ideál. Még mielőtt tévedésbe esnénk, tisztázni szeretném, hogy az ideál nem a "tökéletes" szó fogalmát fedi, hanem inkább azét amely azonos az "amit akar"-al. Viszont az, hogy valakinek valóban a tökéletest fedi, azokért nem bocsátkozok vitába. Őszinte sajnálatom rájuk nézve. Az ideál képe van, akiben tiszta és van, akiben homályos. Igaz, hogy nekem a szőke és kékszemű srác az ideálom (régebb meg a szemüvegesektől kattantam be – sőt még kitudja most is), de már voltam irgalmatlanul szerelmes egy sötét hajú és barna szeműbe, akinek még szemüvegje se volt. Szóval az ideál sokat nem oszt vagy szoroz. Lehet, hogy lényeges, de nem jelenti a mindent. A külső megfog, és itt jön a nagy ÁÁÁÁM ... a belső az, ami megtart. Sose jelentse csak az ideál a mindent.

Bárhogy is alakuljanak a dolgok, próbálj meg elveid mellett kitartani. Mert hogyha erős akaraterőd van, és képes vagy a szürke hétköznapokból kiszabadulni, akkor esélyt adsz magadnak arra, hogy megtaláld azt, amit a rációd és a szíved is egyaránt akarni fog. Gondolj bele. Esélyt adsz magadnak, miközben te magad is valaki számára az esélyt jelented. 

"Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.

És tudod: az erő micsoda? - Akarat,

Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat."

Arany János

A harangok el voltak menve Rómába

A harangok el voltak menve Rómába. Nem szóltak. Pedig maradniuk kellett volna, hogy utoljára ő érte felzengjenek. De mégis elmentek. Még a harangok sem tudták, hogy neki mennie kell. És mi sem tudtuk. Ránk telepedett a tehetetlenség érzete. Kibírhatatlan ez az érzés. Felemészt, megváltoztat. Tehetetlenül végignézni valamit, amit foggal, körömmel megváltoztatnál, ha tehetnéd.  De mivel láthatatlan bilincsek fogva tartják kezeidet, képtelen vagy végignézni, ahogy semmivé válik az, ami számodra a mindent jelentette.  Így voltam én is ezelőtt 9 évvel. Tudtam, hogy van egy nálunknál erősebb erő, ami minden romba dönthet. Kirázott a gondolata, de valahogy nem éreztem fenyegetve magamat ez által. Hisz az ember nem tudja ezt igazán, amíg meg nem tapasztalja. Ott álltam 11 évesen és nem tudtam semmissé tenni a hallottakat. Térdre kényszerített egy könyörtelen erő. Elvesztettem a csatát. Nem tudtam harcolni az ellen, hogy elveszítsem az egyetlen férfit, akit életembe a legjobban szerettem. Elment és nem tudtam eleget hangsúlyozni neki, hogy mennyire szerettem. Akkor még tettekkel sem tudtam bizonyítani. Legalábbis úgy érzem, hogy akkori tetteim csöppet sem voltak mérvadóak. Fájdalmam intenzitását, hogyha látja, akkor remélem, hogy tudja, hogy a miatt van, hogy hihetetlenül szerettem, szeretem és szeretni fogom. Ideje lenne, hogy a fájdalom helyett kizárólag a tiszta emlékének megőrzésére törekedjek. Fontos az, hogy tanulva a „hibából” ne féljek kimutatni szeretetem azok iránt, akik mindennél fontosabbak számomra. A szeretettel sajnos nem lehet legyőzni a nálunknál erősebb könyörtelen erőket. Fog még újra térdre kényszeríteni, fogja még tehetetlenségét rám telepíteni. Sokkal jobban bánt ennek a gondolata most, mint amennyire zavart az a gondolat, ami ott motoszkált a fejemben 11 éves koromban. Igen, a szeretet nem győzedelmeskedhet a halál felett, de viszont abban segíthet, hogy melegség öntse el szívünket, valahányszor emlékezünk azokra a személyekre, akiknek léte mély nyomokat hagyott bennünk.

"A szeretet mindenbe belebújik, s mindent könnyebbé tesz.Talán még a halált is."

Dallos Sándor

UI. Adj erőt hinni abban, hogy még látni foglak! 

Az élet csupa alkalom szép álmokra

Voltál már úgy, hogy valamiért nagyon sóvárogtál?  Voltál már úgy, hogy minden porcikád belerezzent, amikor arra a valamire gondoltál, amiért ölni tudnál, hogy a tied legyen? Ölni tudnál, de mégse teszed. Állandóan azzal mented ki magadat, hogy nem az a tökéletes pillanat. Néha éppen emiatt maradsz le, néha meg valóban rátrafálsz arra, hogy még neked várnod kell. A tökéletes pillanatra mindig vársz és mégis váratlanul ér. Számodra is beteljesül végre az, amire már olyan rég vártál. Elmosolyodsz annak a gondolatán, hogy azelőtt egy nappal, vagy egy héttel, vagy pár hónappal vagy éppen évekkel még csak álmodni mertél a jelenlegi pillanatról. Telnek a napok és hirtelen felhők borítják el az addig tündöklő fényes napot. Jönnek a megpróbáltatások, a kínos percek. Valahogy mindig is ettől a perctől tartottál, hogy egyszer véget ér az álom, felébreszt az élet egy hidegzuhannyal. Hirtelen úgy érzed, hogy visszahúz magával a múltba, pontosan oda ahonnan minden indult, ahol megszületett az álom. Ugyanott állsz, elmerengsz azon, hogy ez álom volt-e tulajdonképpen, ha véget ért? Hogy van minden a rendjén? Mi az álmoknak a sorsa? Miután beteljesedett lehet-e az még álom? Milyen az igazi álom? Szerintem az az igazi álom, ami nem válhat soha valóra. Amiért akár egy életen át sóvárgok, úgy, hogy sose válik az valóra. Vannak dolgok, amiről azt hiszi az ember, hogy egy álom. Lehet, hogy egy éve még másképp vélekedtem erről. Hittem abban, hogy vannak álmok, néhány valóra válik, néhány távolinak marad. Talán egy év múlva újra hinni fogok abban, hogy az álmok valóra válhatnak. De most per pillanat úgy érzem, hogy minden, amiről azt hittem, hogy álom volt, az valójában egy igenis elérhető dolog volt, csak a makacsságom volt éppen az, ami elérhetetlennek festette le. Újra ott látom magamat 14 évesnek, aki valamiről azt hiszi, hogy elérhetetlen számára. Majd 3 év múlva ott adódik a helyzet, hogy az az elérhetetlen dolog épp egy karnyújtásnyira van, és ha kitartom a kezem feléje, nem tűnik el. És igen, éppen ekkor hittem azt, hogy egy álom vált valóra. De ez az álom alig 10 hónapig tartott. Emiatt teszem fel magamnak a kérdést, hogy fer-e valamit úgy álomnak nevezni, hogy tudatosan/váratlanul véget ér? Én úgy gondolom, hogy az nem is volt álom. Csak az én tudatom titulálta álomnak. Ha hatalmamba lenne visszamenni arra a borús napra, amikor 14 éves voltam és megláttam azt a valamit, amiről azt hittem, hogy álom, akkor csak elmosolyodnék, és azt mondanám magamba, hogy ő nem lesz az álmom. A mindennapi álom ennél sokkal több. Nem arra van hivatva, hogy valóra váljon majd véget érjen. Ahogy nem válhat az valóra, hogy repülni tudj a Csendes óceán fölött, úgy az se válhat valóra, amiért bármit megadnál. Hihetetlen, de néha az legegyszerűbb dolgok azok, amelyek csak álmok. Számomra is van ilyen. Talán nem is egy. Van, amiről biztosan tudom, hogy álom marad.  Talán éppen én vagyok az, aki álommá teszi, félve attól, hogyha az, ha egy elérhető dologgá válik, akkor egyszer véget is ér. Ennek is az a sorsa, hogy beteljesületlenné váljon, mint a többi álom. Ha látsz majd, ne kérdezd, hogy mi az az álom. Nem akarok hazudni se, és azt se, hogy éppen te légy az, aki valóra váltja. Hisz az álmoknak nem az a sorsuk, hogy valóra váljanak. Mézédes álom marad, mindörökre.

"Ma már tudom, az álom mindig szebb, mint a valóság. És az elképzelt boldogság mindig teljesebb, mint a keserves nyikorgással létrehozott "realitás", mert abba mindig belejön valami zavaró." 

Müller Péter

Nem, te nem vagy kivétel, hanem tipikus eset

Szóljon ez a pár sor azokhoz a személyekhez, akik már voltak hasonló helyzetben. Az élet néha olyan kihívások elé tesz minket, amelyeket, még ha akarunk, se tudunk megváltoztatni. Tudsz te azon változtatni, hogy ki szeressen téged? Jogodban áll elvárni valakitől, hogy elfogadjon téged úgy ahogy vagy, és kelljél neki? Szerintem mindkét kérdésre egy nagy "NEM" a válasz. Nem tudod elérni valakinél, hogy szeressen téged, ha az nem úgy van. Nem tudod elvárni mástól, hogy kelljél neki, hisz ha belegondolsz, biztos voltál már olyan helyzetben, amikor valakit elutasítottál azért, mert, egyszerűen nem ő volt az "akit te keresel". Eléggé nehéz, amikor te vagy az a fél, akinek mindez fáj. Mondogatod magadba, hogy te is voltál már így, és meg kell értened. Még ha állatira is fáj, de meg kell értened. És akkor jön a bökkenő: végre valakire rátalálsz, akinek te nem csak egy állomást, egy kalandot jelentesz. Na de akkor valami érdekes csoda fojtán, hirtelen a régi személyek (amelyek addig emberszámba se vettek) érdeklődni kezdenek felőled. Épp a minap olvastam erre vonatkozó idézetet, amelynek a "Törvényszerűség" cím volt adva: "Ha egyedülálló vagy, mindenki leszar ... Ha kapcsolatban vagy, mindenki kapálózna utánad." (Elég szomorú, hogy törvényszerűségnek számít már ez. Nem szabadna így lennie. Nem szabadna normálisnak lennie annak, hogy miután valami elszalasztottál, azután próbálsz meg lépni. Az ember elég bátor kellene legyen, hogy kimondja az igazat. A félelem állítja meg. A kudarctól való félelem). Mindez csakis azért van, mert néha az ember későn ébred fel. Addig halasztja a dolgokat, mondogatva magában, hogy "ráérek", amíg arra nem eszmél, hogy elkésett. Van aki miután feleszmélt továbbra is hallgatni fog, mivel amikor ott volt az ideje, nem lépett. A saját hibája, hogy "elvesztette" ami az övé is lehetett volna. De van kivétel, amikor nem hallgat az ember. Kiordítod magadból az igazat. Ha még viszonzottak az érzések, akkor a másik hagy csapot, papot, és rohan hozzád. S akkor boldogok lesztek és trálálá, s happy end. Na de nem mindig van happy end. Nem mindig lesz olyan bátor az ember, hogy bevallja érzéseit. Emiatt búcsút vehetsz annak esélyétől, hogy talán egyetlen egyszer az életben boldog légy. Mert van, hogy nem keresel valakit, de nem azért mert nem akarod. Hanem azért mert úgy érzed, hogy nincs elég érv felsorakoztatva magadba, hogy megtedd. Vagy éppen van egy olyan érv, amely miatt nem keresed. Talán naiv vagy, talán racionálisan gondolkodsz. Talán veszítesz, talán megóvod magad a csalódástól. Számolnod kell azzal, hogy mindennek két éle van.

Minden helyzetet, amit felsoroltam, tudom mondani, hogy valósak hisz én is megéltem/megélem/meg fogom élni őket. Mivel én is csak egy tipikus eset vagyok, és nem kivétel.

Küldöm az idézetet azoknak a személyeknek, akik hasonló helyzetben voltak/vannak/lesznek. Ha megpróbáltatások elé állít az élet, meg is lepődhetsz néha, amikor arra eszmélsz, hogy erős is tudsz te lenni.

"Mostantól úgy gondolok rád, mint egy egyszerű hétköznapi fiúra, akit bármikor képes lennék szeretni, de nem te leszel az egyetlen. Nem fogok miattad sírni, és nem fogok rád várni, és észreveszem, hogy más fiúk is léteznek. A szívem mélyén még mindig reménykedem, de nekem is szükségem van a boldogságra. Nem fogok miattad mindent veszni hagyni úgy, hogy még csak nem is vagy az enyém. Fáj, és nagyon nehéz, de tovább kell lépnem. És most az egyszer nem miattad, hanem saját magam miatt."

A szeretet végtelen és tud várni

Hidd el nekem, hogy tudom, hogy milyen nehéz szó a "türelem". Néha úgy tűnik, hogy még a csillagokat is könnyebb lehozni az égről, mint türelemmel lenni. Sokan azért utasítják el a türelmet, mert nem hisznek annak későbbi kifizetődésében. Pedig valamiféleképpen kárpótolódik minden perc, óra, nap, hét vagy akár hónap, amelyet képes voltál feláldozni valami olyanra, amiről remélted, hogy beteljesedik. Szóval akár azt is mondhatnám, hogy a türelem és a remény szorosan egybefűződik. Nem lehet türelmes az ember, ha nem él benne a remény kis lángja. Illetve nem remélhet az ember, ha nem birtokolja a türelem művészetét. Most egy kedves ismerősömnek (és nem csak neki, hanem minden hasonló helyzetben levő embernek) írnám ezt a bejegyzésem. Látom a szemedben az elkeseredettséget, melyet minden kudarc szít. Úgy tűnik, hogy mindenki ellened szövetkezett, hogy csakis te lehetsz a világon a legszerencsétlenebb ember, akivel mindez megtörténik. Pedig nem. Nem vagy az egyedüli, hanem a tipikus eset. Magamat látom benned, amilyen voltam pár hónapja. Hogy mi a magyarázat erre? Én egyszerűen csak azt mondanám, hogy rossz időben voltunk, rossz helyen. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, még nem jött el az a perc, óra ami két részre osztja életed: a múlt és a várt jövő. Mindez csakis rajtad múlik. Jelenleg számodra oly távolinak tűnik az az idillikus pillanat mely meghozza a várva várt változást az életedbe. Azt nem tudnám megmondani, hogy mikor lesz. Hisz még számomra se jött el. Talán még számtalan kudarcot kell megélned, amíg edzetté válsz, és felnőtt fejjel fogod nézni a világot. Nem hangzik a legjobban az a rész, hogy szenvedned kell, hogy boldog lehess. Akadnak majd olyan pillanatok is, amikor a legszívesebben torkod szakadtából valakinek a szemébe ordítanád, hogy gyűlölöd, azért amit veled tett. De te nem teszed. Egy, a női büszkeséged, ami nem fogja engedni. Kettő, hogy egy mosolygós válasz kell, ahhoz, hogy a szívedben kioltsd a gyűlölet lángját. Utána amikor nem lát kiordíthatod magad amennyire akarod, távol tőle. Nem éri meg, hogy lássa a keserűséget a szemedben. Hisz tudatában volt minden cselekedetének, csak remélte, hogy egy "nemtörödőmmel" összefut. (Arra még jómagamnak sem sikerült rájönnöm, hogy ez a mentalitás honnan ered. Talán valaki összetörte a szívét. De az sem elég magyarázat arra, hogy mást büntess szenvedéseidért. A büntetéseid áldozatává válhatsz, hisz elembertelenít, olyanná tesz, amilyennek a számodra kedves személyek álmukban se láttak téged. Megéri?) Legyen is úgy. Sajnos emiatt kell mindenhez úgy hozzáállni, mint aminek jövője nincs. Egy kellemes csalódás mindig jól jön. Vagy ha nem, hát akkor ez van. Te tudtad, készen álltál. Azzal nem véded meg magadat, ha várat építesz magad köré és várod, amíg jön a szőke herceg fehérlovon és megment. Ezelőtt 10 évvel talán jó kis mese volt, de most már édeskevés. Nem abban áll az élet, hogy megvárod, amíg elmúlik az eső. Hanem abban, hogy megtanulsz az esőben táncolni. Egy próbát megér :)

"Ne legyél ám türelmetlen, ezen a világon mindennek rendelt ideje van."

Halász Margit

Életünkre visszatekintve azokat a pillanatokat találjuk majd a legszebbeknek, amikor a szeretet jegyében cselekedtünk

Húúú már mindjárt egy szekér esztendeje nem írtam. Szánom bánom, hogy nem tudtam még egy kis időt se az írásra fordítani. Utolsó bejegyzésem még nyár elején íródott, azóta sok minden történt ... Mondhatom, hogy életem első igazán mozgalmas nyara volt. Mikor el kellett válnom a számomra kedves személyektől, pánikba esésem intenzitása súrolta az eget. Ahogy teltek a napok, úgy kezdett egyre inkább csökkenni a pánik érzetem. Azokkal a személyekkel tölthettem a nyaramat (még ha megszakításokkal is), akiket szeretek. Bemutathattam az otthoniaknak azt a kolozsvári társaságot, akik miatt megéri egyetemistának lenni. Na persze én is láttam ám világot. Voltam Karclend-en, na meg Csíkverebesen is. Nem szabad kihagynom a 4 napos esős-sáros-alvós-eresz-el-a-hajam eseményt. Ez Tusványos lenne, ahol minden fiatalnak ott a helye. Így a mienk is ott volt. Ezen a nyáron sok mindent megtanultam. Legfőképpen azt, hogy mindennek meg van a maga ideje. Se nem elébb, se nem később. Van, hogy rengeteg időt kell várj valamire. Na meg néha el kell engedni azt, amihez görcsösen ragaszkodtál hosszú időn át. Az időt nem tudod siettetni, visszafordítani vagy megállítani. Tudni kell megtartani vmit/vkit és tudni kell elengedni is, ha menni akar, vagy mennie kell. Talán visszatért még utoljára, hogy majd magával vigye mindazt ami megmaradt. Ilyenkor hagyni kell, hogy sodródj az eseményekkel. Tenni nem mindig lehet. Néha az a jó ha nem teszel semmit. Mert el kell engedni a régi dolgokat, hogy majd az új dolgok elfoglalják a helyeket. Ha túl sokat nézel vissza annak a boldogságnak az ajtajára amely már bezárult, akkor megeshet, hogy nem veszed észre az új boldogság ajtaját ami számodra nyílt meg éppen. Van, hogy úgy tűnik, hogy valaminek a fájdalma végig kísér. Nem múlik el könnyen, de gyógyítja minden nap, minden óra és perc. Tanulj meg elengedni, hogy majd mást befogadj. Ez az élet körforgása. Van ami megy, van ami jön, de az emlék mindig megmarad. Az emlékek között is próbálj meg rendet tenni, a rosszakat próbáld meg elvetni, hogy csak a szépeknek legyen helye és csakis azokat idézd fel azokban a percekben amikor el akarod hessegetni az egyedüllét gondolatát. Mert sosem vagy egyedül...

"Nem szeretek a múltra emlékezni. Nem is érdekel már. Sajnálom azokat az embereket, akik nem tudnak felejteni."

Berkesi András

Csak az tér vissza hozzánk, akit elengedünk

Jól mondják, hogy ami jó az hamar el fog telni. Vége az első évnek. Igazából nem fogtam fel azt, hogy nekünk hamarosan el kell válnunk (hálistennek csak kis időre), csak a tegnap este döbbentem rá, hogy menni kell és, hogy az idő ketyeg, telik, ha akarjuk ha nem. Csodaszép első évem volt. Új értékes barátokra leltem, akiknek köszönhetően bearanyozódtak napjaim és ha mégis úgy alakultak a dolgok, ahogy nem szerettem volna, ők itt voltak mellettem és mindvégig támogattak, egy pillanatig sem engedték el kezemet. Óriási szükségem volt rájuk, hisz a nagy város viharában helyt nem tudtam volna állni. Eddig a nyárnak mindig örültem, hisz rengeteg szabad időnk volt együtt szórakozni. Most viszont egy új érzéssel kellett megbarátkozzak. Sose volt úgy, hogy számomra kedves személyektől a nyár kezdetén búcsúznom kell. Tudom, hogy a nyár csak 3 hónap és abból is amennyit tudunk majd együtt töltünk. De fura lesz, amikor majd úgy érzem, hogy átugornék az 1es bentlakásba, hogy kapjam meg az ölelést amire szükségem van és nem fogok tudni átugorni. Vagy hogy az ágyamon nem lesz ott egy HP laptop, mellette egy bódi leánkával. Mi lesz amikor nem fog tudni menni a felmentő sereg durcás Timit buliba csalni. Mind-mind hiányozni fog. Vagyis máris hiányzik. Azok a bulgás bulik, a huli bulik, ázós buli janis-ben, na meg a diáknapos Irish buli. És nem csak ennyi. Mert számtalan volt. Elmondhatom, hogy igazi egyetemi évet éltem meg. Hisz mit számít, hogy reggel 10től egész délután 6ig van orám, ha belefér egy huli buli este. Mit számít hogy pár lejünk van, egy diáknapos buli úgyis belefér. Majd csak jó lesz 3 napig a kenyér margarinnal (legjobb esetben meg pár szelet parizerrel). Ha meg nem futja bikavérre, akkor jó az 5 lejes bor is. Nem számít hogyha, olyan kemény a dugója, hogy egy bornyitónak is beletörik a foga. Vagy meg amikor 2 hajcsat árán is, de sikerül kinyitni azt a bort, jól megszínezi a fogunkat és a nyelvünket. Anélkül nem lett volna jó az a telenovellába illő este. Mi van akkor ha este 10kor jut az ember eszébe, hogy jó lenne egyet kosarazni. Így lesz valakiből Miss Műköröm., vagy éppen Michael Jordaná. Számtalan hasonló emlék van. Annyi minden történt ami jól indult és balul sült el. Nem bánom egyetlen pillanatát se hisz, mindenre szükség volt ahhoz, hogy tanuljak éber lenni, tanuljak meg nem törődni.  Ennyi volt a félelmetes-szomorú-boldog-vidám-idegtépő-kacifántos-sunyi-sirató-nevettető-szórakoztató-gondolkodtató első év. Hiányozni fog Kolozsvár, de leginkább az a Kolozsvár amelyikben tudom, hogy ti is ott vagytok.

 "Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz."

Richard Bach

Néha rájön az ember, hogy bekötött szemmel megy át a saját életén, és megpróbálja eltagadni, hogy maga kötötte szorosra a csomót a vakká tévő kendőn

"Hol volt, hol nem volt....". Minden úgy kezdődik, mint egy mese. Csakis a szerencsén múlik az, hogy hogyan végződik? Szerencse vagy balsors? Hogy hova sorolnám magam? Ez jó kérdés. Helyzettől és időtől függ. Lehet, hogy ma úgy gondolom, hogy mindenki ellenem szövetkezett. De majd alszok egyet rá, és holnap felragyog újra a nap, és akkor majd rádöbbenek, hogy milyen csökönyös voltam amikor saját magam készültem eltakarni az új lehetőség útját. Mert ami ma homályos, az holnap már tisztább lesz. Ha általam, ha barátaim, szeretteim által, egyszer csak sikerül majd tisztán látnom. Attól, hogy összerogyok az élet problémái miatt, még közel sem annak a jele, hogy nem leszek képes felállni. Nem az a dicsőség ha sose esel el, hanem ha bármennyiszer is elesel, mindig képes vagy felállni. Tudni kell a túlélés művészetét. Nap mint nap ezt a művészetet művelem. Megtanultam, hogyha összerogyok, akkor kis pihenés után képes leszek felállni. Tudok szeretni, gyűlölni, segíteni, haragudni, megérteni, megbocsájtani, feledni, szabadon engedni. Mert én is ugyanolyan vagyok mint a többiek, teli szeretettel, gyűlölettel, haraggal és még sok más millió érzelemmel. Mint ahogy millió más ember, este néha én is úgy fekszek le, hogy "nem baj, majd holnap". Ez a remény, ami éltet és néha buktat. Egy percig sem bánom, hogy reméltem...hogy mertem én is ember lenni, mindig minden körülményben. Egy percig sem bánom, hogy elbuktam. Legyen ez annak az ára, hogy képessé válok újra felnevetni, elővigyázatos lenni. A sorsod nem változtathatod meg abból a szempontból, hogy az időt nem viheted vissza. Viszont a jövőd te formálod, mint a gyurmát. Te formálod a jövőd és nem ő téged.

"Előbb vagy utóbb rájön az ember, hogy ő maga saját lelkének főkertésze, életének irányítója. Felfedezi a gondolkodás törvényszerűségeit magában, és egyre pontosabban megérti, hogyan alakítják gondolatai jellemét, körülményeit és sorsát."

James Allen

Üzenet a távolba

Üzenem a holdnak, fénnyel kísérje éjjeleken.

Üzenem a csillagoknak, hogy utat mutassanak az útvesztőkben

Üzenem a hegyeknek, hogy óvják meg vihartól, zivatartól.

Üzenem a domboknak, hogy útját ne rejtegessék, bármerre is menjen.

Üzenem az útnak, hogy mindig a jó irányba terelje.

Üzenem a szélnek, hogy kellő lágyságú hűsítést ígérjen.

Üzenem a napnak, hogy fénysugaraival arcát melengesse.

Üzenem őneki, hogy bármennyi út is áll előtte, egyik mindig kell, hogy haza vezesse.

"Az ölelésben mindenkor ott a melegség a szeretet, az üzenet, hogy nem vagy egyedül."

Tisch Ferenc

Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő

Eddig minden bejegyzésem valamiről vagy valakiről szólt. Nem igazán tettem említést olyanra, ami rólam szólna. Aki olvassa blogom az körülbelül már tudhatja, hogy miről hogyan vélekedek. Ideje lenne írni magamról is. Kezdem a legelején. 1991. május 30-án születtem. Nem május 40, hanem 30! És se nem 35. Anyum elmondása szerint este 6 órakor jöttem a világra. Tesóm meg reggel 6 órakor. Csak ő épp 4 évvel hamarabb született. Na de nem ez a lényeg. Második gyerekként jöttem a világra. Anya, apa és két gyerek. Mondhatni, hogy egy tökéletes vagy ideális család. Apum sok éven keresztül Magyarországon dolgozott. Amikor megszülettem, akkor is éppen külföldön tartózkodott. Amint az ismerősök mesélték később, apum nagyon örült, hogy még egy kislánya született. Mindig is büszke volt ránk. Remélem, hogy ő is tudja, hogy nagyon büszkék vagyunk rá, mindazért, amit értünk tett. Örök hálánk érte. És hogyha valahonnan fentről lát, akkor remélem most is ugyanolyan büszke ránk, és nem okozunk neki csalódást. Abban a pillanatban, amikor megtudtuk, hogy ő már nem él, attól  kezdve megváltozott minden, semmi sem volt már a régi. És már nem is lesz. Már lassan 8 éve, hogy elment. Hiánya még ugyanúgy érezhető. 8 év sem elég feledni, és talán 20, 30 vagy több év sem lesz elég. Azóta sok minden történt. Anyu mindent megtett azért, hogy olyan életünk lehessen, mint a többi gyereknek. Feladatát jól teljesítette. Anyának és apának is kellett lennie egy személyben. Teljes tiszteletem érte, és remélem, hogy én mindezt majd mind visszafizethetem neki. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, ennyivel mindenképp tartozok. Testvérem elvégezte a líceumot, majd az egyetemet és férjhez ment. Nagyon sokat számít, ha az embernek van egy hozzá viszonyítva idősebb testvére. Sokat segített nekem a tesóm, sok mindenbe beavatott. Hála neki mikor feljöttem Kolozsvárra nem volt olyan nehéz megbirkózni a nagyvárossal. Egy kettőre letepertem. Köszönöm neki is mindazt, amit értem tett, azért, hogy kishúga lehettem és lehetek. Néha lehet nehéz esetnek tűnök számára, de remélem, hogy csalódást nem okozok neki. Azt nem szeretném. Elvégeztem a gimnáziumot, a líceumot. Felkerültem Kolozsvárra, kóstolgatom az egyetemista életet. Tetszik az, ami itt van, amit itt láthatok. Továbbtanulásnak jobb helyet nem is választhattam volna. Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, mi lesz holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva. De azt tudom, hogy most itt vagyok, rengeteg (fájdalmas, vidám, keserű, édes) emlékkel. Itt vagyok, tudok élni, nevetni, sírni, mosolyogni. Mindenekelőtt az a fontos, hogy tudok önmagam lenni. Mindez, azért mert megtanultam, hogyha az életben elesek, akkor fel kell állnom, és önmagamtól, mert nem mindig számíthatok másokra. Mert bármi is érjen, az élet megy tovább. Szeretek zenét hallgatni, táncolni, bulizni, nevetni, viccelődni, másokat megnevettetni (amihez értek is), sétálni, fényképezni, nosztalgiázni és még sok mindent szeretek csak nem minden jut eszembe. Bolond vagyok, de pozitív értelemben. Aki ismer, ezt már tudja, aki meg nem az, ha akarja, vállalhatja a kockázatot. Majd eldönti, hogy megérte-e.

"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet."

Madách Imre

Szeret, nem szeret

Furcsa kis szerzemény az ember. Soha sem azt akarja, ami neki megadatik. Ha meg az a valami, ami után sóvárgott, megkapja, akkor nem tudja értékelni. Magamat tudom mondani egy példának. Tavaly egész évben arra vágytam, hogy végre valaki már engem is szeressen, végre valakit úgy szeressek, hogy viszonozva legyen. Ez meg is adatott. De mit adj Isten? Egy idő után nem tudtam viszonozni, nem tudtam ugyanúgy szeretni. Csak kínzás volt.  Gyötrődés. Tényleg úgy van, hogy az ember sosem szereti azt, akit kellene. Azt sem tudom már, hogy egyáltalán kit kellene szeretnem. Olyan, mint egy előre befizetett szerencsejáték. Mindent felteszel egy lapra, és várod, hogy megüsd a főnyereményt, vagy elveszíts mindent. Mindent vagy semmit. Szeretni fog? Vagy sem? Az élet egy szerencsejáték. Isten a kártyaosztó és mi vagyunk a játékosok. Na meg azok a kártyák néha túlságosan megkeverődnek.

Játék az élet, rosszul megkevert kártyákkal, gondokkal. Bajjal teli szerencsejáték, hol a vak esély uralkodik.

Lope De Vega

Néha a legkisebb döntések is örökre megváltoztathatják az életedet

Számtalan olyan helyzettel találhatja szembe magát az ember, amikor dönteni kell. Van, hogy idő adatik átgondolni, de van, amikor habozás nélkül dönteni kell, vállalva a bukás vagy a győzelem kockázatát. De ugyan ki tudhatja, hogy az ilyen hamar hozott döntések milyen következménnyel járnak. Na és mi van akkor, ha nem is önmagunkért hozunk döntést, hanem azért, hogy valakinek megfeleljünk? Eleinte nyugtassuk magunkat azzal, hogy ez csakis nekünk volt jó, és így van rendjén. Majd napok, hetek, hónapok vagy akár évek múltán azok kapja magát az ember, hogy valami hiányzik, valami nincs. Ezt a hiányérzetet pótolhatja sok más minden, de ha mégse sikerül, mély ürességet hagy az emberben, amely nyugtalanít, keserűséget okoz vagy őrületbe kerget. Dönteni kell, hogy mi legyen holnap, hetek, hónapok múltán. Dönteni kell, hogy mi a jó és mi a rossz. Ha meg rosszul ítél az ember, annak levét a későbbiekben megissza. Ha meg nem dönt, akkor a körmére ég a gyertya. Néha így se, úgy sem  jó. Két rossz közül nehéz választani. Mindenki el van foglalva azzal, hogy maga ügyeit rendezze, és nem jut idő a körülötte levőkre. Vagy éppen fordítva is történhet: magára nem jut idő, mivel csak azzal törődik, hogy mi jó más számára, megfeledkezve önmagáról. Nem azt mondom, hogy önzőnek kell lennie. Az embernek először önmagát kell szeretnie, mert csak így szeretheti a körülötte levőket is. Fontos az is, hogy nekünk mi a jó, döntéshozatalunk a mi javunkat is szolgálja.   Mert nem a választás nehéz, hanem a döntés szerint tudni élni...És ezt én a saját bőrömön is tapasztaltam.

"Mindannyiunknak meg kell hozni olyan döntéseket, amelyekkel együtt élünk."

Jeaniene Frost

Valamit valamiért

Nap mint nap kerülünk határhelyzetbe. Kis-nagy dolgok amik elgondolkodtatnak, bizonytalanná tesznek, kétségbe kergetnek. Mert mindannyiunkban van egy velünk született naivitás, mely folyton folyvást a tökély keresésére buzdít. Holott nem is tudjuk, hogy egyáltalán létezik-e az a bizonyos "valami". De mi keressük. Egész addig amíg azon nem kapjuk magunk: "Egek! Mennyi lehetőséget szalasztottam el!". Hihetetlen, hogy az ember mennyi időt képes arra fecsérelni, amiről (általában) ő is tudatában van, hogy értelmetlen. Mindenki a jót keresi (gyakran én is), ahelyett, hogy abban találná meg a jót, amije van. Hajlamosak vagyunk csakis a nagy dolgokra koncentrálni, így a kis dolgok elvesznek, értéktelenné válnak a szemünk előtt. Mert sosem elég az amink van. Mindig több és több kell. Amikor meg csődöt mondunk, akkor ezerszer visszasírnánk azt amink volt. Tévedni kell, ahhoz, hogy értékelni lehessen az igazán fontos dolgokat. (De miért?) Valamit valamiért. Gyakorlatilag minden ekörül forog. Ha valami mellett dönt az ember, akkor tudatában kell lennie, hogy a döntés folytán mikről mond le, és tulajdonképpen az a döntés megéri-e (?!). Igazából csak több idő után lehet elmondani, hogy mi érte meg és mi nem. Az ember csak sejteni tud, amikor épp arra készül, hogy valamibe belevágjon. Valójában halvány lila gőze sincs a dolgokról. Mindig döntést kell hozni, mert ha nem a körömre ég a gyertya. Gyakran egy valami kis apró-cseprő dolgon fenn ragad az ember. Legyen az a valami kis/nagy dolog, ami sokszor képes kiábrándítani, lebénítani vagy akár elhomályosítani látásunk. Na meg ilyenkor a bizonytalan állapotra a körülöttünk levő emberek még rátehetnek egy lapáttal, hogy méginkább döntésképtelenekké váljunk. Kerül egy-két segítőkész emberke, aki oly lelkesedéssel ajánlja segítségét, hogy útközben megfeledkezik rólunk és végül a maga oldalára sodorja a vizet. Na hát köszi, de az ilyen emberkékből sem kérek. S a legnagyobb sajnálatra rengeteg ilyen emberrel találkoztunk/találkozunk/fogunk találkozni. Miattuk veszítsük el a bizalmunk a körülöttünk levőkben. Mert ha egyszer megégette az ember a kezét, akkor már igyekszik elkerülni a tűzet. Ezért kell ébernek lenni mindig. Kiszűrni azokat a személyeket akik valóban kiérdemlik azt, hogy bármit megosszunk velük...Márpedig kockázatot kell vállalni, ha nem másért de azért a pár tisztességes emberért, akik még bizonyára léteznek valahol a nagy világban

"Az élet nem a biztonságról szól: kockázat nélkül nem lehet játszmát nyerni."

Agatha Christie

2010.10.31.

Tény s való, hogy az idő az pénz. (Jó) kis idő telt el az utolsó publikált bejegyzésem óta. Nem keresek mentegetőzési utakat, léhaságom illetve eddigi monoton életmódom a hanyagságom legfőbb okozója. De részben az ihleten is múlott. Lehetett millió, meg millió és egy szabad időm, hogyha nem volt semmi ami írásra késztethetett volna. Ihlet lehet egy dalszám, egy film, egy történet, egy szín, egy fénykép vagy akár egy személy. Ha ennek a bejegyzésnek a valós ihletőjét kéne meghatározzam, akkor kissé nehézkes lenne. Első dolog amiért nehéz lenne, az hogy itt nem csak egy valamire kell gondolni, hanem több mindenre. Hisz a sok kicsi összegyült a legutolsó írásom óta. Az életben annyi határhelyzet van, amikor valamin bánkódunk vagy éppen hálát adunk valamiért. Itt a „mi lett volna ha ...?” pozitív illetve negatív értelmére célzok. Velem is megtörtént, nem is egyszer, hogy döntésem miatt a későbbiekben „fejfájást” okoztam magamnak. Na de arról sem szabad megfeledkeznem, hogy voltam szerencsésebb helyzetben is. Azokra a helyzetekre nevetve gondoltam/gondolok vissza, arra amint a dolgok alakultak, illetve arra, hogy milyen hozzáállással indultam, s majd milyen fordulattal kellett szembenéznem. Igaz, hogy az ilyen esetek száma valamivel csekélyebb, de alá nem becsülendő(!). Nincs igazam?  Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. És váratlan fordulatok igenis vannak. Egyetlen kérdés merül fel: milyen időközönként történnek meg, érnek utól minket. Van olyan aki számára életének minden pillanata fordulatok sorozatát tárja fel, és van olyan aki várakozással tölti idejét, vagy akár életét(rosszabb esetben). Várva arra a valamire aminek már érkeznie kéne. De valahogy nem jön. Bizonyára rossz ajtónál jár. Vagy éppen most kell jönnie. Várni a legnehezebb. Minden csakis idő kérdése. Újra az idő fogalmához kerültem. És miért? Mert gyakorlatilag minden az idő körül forog. Egyesek szerint nincs idő. Azok számára nem létezik(Hogy miért? Azt talán még ök sem tudják). Mások számára magát a mindent jelenti az idő. Van aki számára az idő magát a reményt jelenti, és van akit az tart életben. Az időnek léteznie kell. Valahogy meg kell mérni a várakozást, a boldogságot, a gyászt, a vágyakozást. Mert számolni kell a napokat, órákat, perceket míg valakit újra látsz, mert számolni kell a napokat, heteket, hónapokat ha valamire nagyon vágysz, mert számolni kell az éveket ha valami gyötrőtől szabadulnál. Az idő az ami betölti az ürt, ami felejtést igér, ami megnyugvást nyújt. Sokszor egy kis időre van szükség ahhoz, hogy tisztán láss bizonyos dolgokat. Sokszor sok idő kell ahhoz, hogy újra talpra állj. Néha kevés az az idő ami megadatott, hogy boldog légy. Ha szenvedsz, akkor az idő valami döcögő csiga. Ha boldog vagy, az idő oly hamar elszáll. De ha igazán szeretsz, akkor már az idő maga az örökkévalóság. Tanulj meg feledni, gyorsan megbocsájtani, szeretni, vígadni, nevetni, hisz az idő oly röpke, észre sem veszed s már elszállt.  Nincs idő bánkodni. Gondolj bele, amíg bánkodsz, mennyit tudnál nevetni...

Jóságod kitörölhetetlenül rányomta pecsétjét mindenre, ami voltam, ami vagyok és ami valaha leszek

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
- itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!! 

Mikor úgy tünik, hogy minden rendben van. Mikor úgy érzed, hogy a dolgok a lehető legjobban mennek. és már semmi rossz nem jöhet. Akkor leülsz nyugodtan a fotelodra és elkortyolgatod a forró teád. Ébresztő! Ugyan már. Nem élünk a filmekben. Az élet miért lenne olyan kegyes, hogy hagyja, hogy mindezt élvezzük? Mert mindig igazságtalan. Mindig a jók mennek el. Mindig azt éri szerencsétlenség aki nem érdemli. Mert az élet nem tart leltárt, amelyen azon személyek szerepelnek akik megérdemelnék vagy akik nem érdemelnék meg a rájuk zúdult büntetést. Az élet ebből a szempontból "vak". Mert bizonyos emberek születésük óta szenvedésre vannak ítélve. Fer-e ez azokkal szemben akik abszolút de semmit nem tesznek, és az élet mégis mindent ezüst tálcán kínál nekik? Milliószor feltettem magamban a kérdést, hogy miért nem lehetek én is az a "szerencsés" ... Most amikor úgy tűnik, hogy minden okés, akkor kell valaminek történnie, hogy ne lehessek igazán boldog. Az okés, hogy sok rossznak kell történnie, ahhoz, hogy majd kiérdemeljem a régen várt "fizetséget". No de én már annyi rosszat éltem meg, és még semmi nem ért engem, amit egyáltalán "fizetségnek" tudnák nevezni mindazok után amiken átmentem. Hol a fizetség? Egyáltalán van-e fizetség? Nem másért csak akkor tudjam, hogy várjam-e vagy sem. Ne reméljek. Sokszor úgy érzem, hogy bár ne remélnék. De nem minden esetben. Van amikor úgy érzem, ha a remény nem létezne akkor semmi nem tartana életben. Tehát kell is, meg nem is remélni. Ezt úgy nevezném mint egy sete-suta állapot. Leírni nem tudnám. Csakis legbelül érzem. De aki már hasonló helyzetben volt, az talán képes átlátni a helyzetet. Mert megérteni egyszerűen képtelenség. Hogyha megfigyeljük, akkor is hogyha hasonlóak eseteink, mégis valamiben mindig különböznek. Mert minden ember egyedi, egyedi az élete, minden ami hozzá tartozik, vele jár az egyediség. Szeretném remélni, azt, hogy valahol rám is vár az a valami jó, ami mindenben kárpótol(ami volt, azt nem tudná kárpótolni). Esetleg kitölti valamennyire az űrt...már amennyire képes kitölteni...

 "A gyermek lelke olyan, mint a tükör, mely váltakozva fordul új és új irányba s fényt keres, napok, holdak, csillagok, vagy pislogó gyertyák fényét, mit önmagáról visszatükrözhessen."

Wass Albert

Minden másodpercben új élet veszi kezdetét

Utolsó bejegyzésem elég rég írtam(már amennyire régnek számít az). Egyik ok az volt, hogy készülnöm kellett és a másik ok az volt, hogy nem voltam internet közelben. De igyekszem folytatni, lehet nem fog sikeredni ugyanazzal a gyakorisággal mint otthon. Próba szerencse. Már lassan egy hete, hogy "nagy kanállal" habzsolom az életet. Fura meglepetés volt számomra az a tény, hogy ennyire jó lesz majd az itteni élet. Mások mondták, hogy majd haza sem akarok jönni, de ez annyira ellent mondott az akkori állapotomnak, elképzelhetetlennek tűnt. Mindenképp kellemes csalódás volt. Kissé zavaró volt az első esti üresség amit legbelül éreztem. Se honvágyam nem volt, se nem voltam feldobva a gondolattól, hogy már Kolozsváron vagyok. Lelkifurdalásom volt amiatt, hogy nincs honvágyam, mivel azelőtti este elvoltam keseredve, hogy már mennem kell. A bentlakási élet sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem. Remélni sem mertem, hogy úgy hozza a sors, hogy mind magyarok leszünk a szobában, na meg, hogy az ellentétek egy szikrányi jele sem fog mutatkozni. Az egyetem nem is hasonlítható a középiskolához. Igaz, hogy itt nagyobb a szabadság, ám ugyancsak vele jár a hirtelen nyakunkba szakadt  felelősség is. Óriási a város, minden nap van mint felfedezni. Az eltévedés veszélye nem olyan nagy hogyha ismered valamennyire a fontosabb útszakaszokat. A pénzre ügyelni kell, mert mint zöldfülű, elmondhatom, hogy még én sem tudom igazán takarékossági módra fogni magam, hisz még úgymond túl korai. Viszont szerintem nem lehetetlen  megszokni ezt az életet. Gyorsabban mint az ember ahogy gondolná. Mondjuk ez most nézőpont kérdése. Attól függ, hogy ki hogyan fogja fel a dolgokat, hogyan áll hozzá

"A madaraknak előbb-utóbb meg kell tanulniuk repülni. Nem akadályozhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk őket ott tartani a biztonságos fészekben."

Nora Roberts

A romantika a vágyakozásról szól

Már minden csomagom be volt vive az új házba. A ház minden zegét, zugát láttam már. Kivéve a padlást. Mindig is írtóztam a padlásoktól, leginkább a sötéttől és a pokoktól. De most túlságosan kíváncsi voltam, hogy félelmeim miatt ne menjek fel. Elment a berakodó autó is. Ott álltam a ház nappalijában és mindenütt dobozok voltak. Annyira nem volt kedvem akkor kipakolni mindent. Így inkább megindultam fel az emeletre, s majd a padlásra. Az fogadott, amire en is vártam: sötét padlás, pókhálok, kacat mindenütt melyek újnyis porral voltak belepve. Miközben az évek óta nem használt dolgok között keresgéltem, kiesett egy valami naplószerűség. Amikor kinyitottam láttam a kitépett lapok nyomát, ám egy napi bejegyzés benne volt. Az így szólt: " 1978 október 23. Kedves naplóm. Rengetegszer eltöprengtem azon, hogy miért nem jön már az én életembe is az igaz szerelem. Eddig még sose voltam szerelmes. Nem toppant be az ajtón a nagy Ő. Vajon mi folytán ítéltetett a sors engem örök magányra? Talán egyesek számára nem világos a női fortélyok világa? Pedig nem is olyan komplikált, mint ahogy azt gondolják. Az tény s való, hogy a nők zöme él és hal a romantikáért. De romantika alatt nem kell föltétlenül egy puccos kis étermi vacsorát érteni, vagy holmi költséges kiruccanásra egy egzotikus szigetre. Meglehet, hogy vannak ilyen nők, kik erre vágynak. De azok többé kevésbé meg is kapják amit akarnak. És egy olyan nő, akinek már romantikát jelent az is,  hogyha egy szál rózsával lepik meg, vagy valami kis apró figyelmességgel, az olyan életébe nem jön el az a pillanat. Holott nem is vár sokra, csak arra, hogy egy szikrányi jele bizonyosodjon meg annak, hogy Aphrodité, a szerelem istennője rá is gondolt. Most ezt szimbólikusan mondtam. Például van akinek sokat számít hogyha reggel amikor felkel, úgy is tetszik párjának, nem számítva, hogyha semmi smink nincs az arcán, úgy egyszerűen is csodálja kedvese őt. Az a pillanat, amikor lássuk, hogy kedvesünk arcán szelíd mosoly van, és tudjuk, hogy láthatólag elégedett sőt akár be nem tud telni azzal amit lát, az a kis mosoly sokkal többet ér bármelyik írtó drága ajándéknál. Mit meg nem adnék azért, hogy egy ilyen kedvesre lelhessek. Számtalanszor elképzeltem, hogy fogok majd vele találkozni. A boltban amikor épp a legfelsőbb polcról akarnák levenni valamit nagy kínlódva, egy hosszabb kéz odanyúl és leveszi nekem. Húú micsoda hős. Holott csak egyik babkonzervet vette le nekem a polcról. És mégis. Abban a pillanatban leblokálok és meg nem tudnék szólalni, csak bámulnám az én "hősőm", amíg az ki nem böki, hogy na akkor most ő menne, erre ez úgy hatna mint egy pofon, olyan hirtelen esnék vissza a képzelet világából a földre. Ha még agyunkban mutassa jelét csepp aktivításnak, akkor rögtön rákérdünk arra, hogy miként hálálhatjuk meg "hőstettjét"(holott te is tudod, hogy abszurdum egy konzervdoboz levételét hőstettnek nevezni, de az a pillanatnyi mámor kihozza belőlünk azokat az értelmetlen kis szavakat) vagy éppen egy sima "köszönöm szépen" hangzik el. Szerintem bárhogyna is döntenék, mindenképp jól kezdődne a napom. Sokszor elmosolyodnék, csak úgy ok nélkül. No de számtalanszor bemegyek  boltba, és sose jelenik meg az én "hősőm". Egyszer amikor szükségem lett volna valamire ami a felső polcon volt, akkor valaki jött hátulról és megfogta vállam. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy talán mégis betoppant az üzletbe az a bizonyos várva várt személy éppen most. Ám amikor megfordulok, minden kellemes érzés eloszlódik, és állok az arcomra festett vigyorral  mivel csak a elárusító bácsi az aki egy széket hozott, hogy könnyebben elérhessem a felső polcot. Amikor meg kimegyek a boltból azt mondom magamban: "majd legközelebb". Mert azért egyik nő sem vétkes, hogy kis romantikára, törödésre vágyik. Habár én úgy érzem, hogy számomra azért bünhődnöm kell " Itt véget ért a napló bejegyzés. Egy magányos nő gondolatait olvastam. Az lehetett az utolsó bejegyzése, hisz utánna már nem voltak kitépett lapok, mind üresek voltak az utána következő lapok. Miért pont azt a bejegyzést hagyta meg benne és a többi bejegyzéseket mind kitépte és valószínű, hogy megsemmisítette őket. Későbbiekben utánna érdeklödtem az előző tulajnak. Egy nő élt egyedül abban a házban. A szomszédok elmondása szerint a nő küszöbjét sose lépte át férfi. Csakis a macskájával élt magányosan. Mígnem egyik reggel holtan találtak rá saját hálószobájának az ágyában. Gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak semmi nyoma sem volt. Azt mondják békésen halt meg, szelíd mosoly volt az arcán amikor rátaláltak. Mindenekelőtt érdekes volt az amit hallottam. Elgondolkodtam. Talán a magányos nő álmában lelt rá a nagy Ő-re? Az a mosoly az volt, amit ő maga is leírt a naplójában? Talán álmában tényleg találkozott azzal a férfivel a boltban ... Ki tudja ...

"Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Gyakorlatilag mindent ezért csinálunk."

Jodi Lynn Picoult

Két szóval elmondhatom, amit az életről megtanultam: megy tovább

Kisebb koromban annyira egy fura, idegen kijelentés volt ez, hogy: az élet megy tovább. Talán azért kerülte el a figyelmem, hisz nem volt okom amiért felfigyeljek rá, amiért megjegyezzem. Ha visszatekintek a múltamra, akkor azt elmondhatnám, hogy volt szép és rossz emlékem egyaránt. Ha Isten azzal az erővel hatalmazna fel, hogy kitörölhetném életem egyik eddig megélt évét, vagy periódusát, akkor én életem 11. évét törölném ki. Azalatt az egy év alatt rengeteg dolgon mentem át, tapasztaltam meg. Szerintem egyik 11 éves gyerek álma sem lenne az, hogy azt tapasztalja mint én. Ahogy nekem sem az volt. Mint más gyerek, én is felhőtlen gyerekkorra vágytam. Talán túl sokat akartam? És ez lett a büntetésem? Ha büntetés, ha nem, nem szabadna ennek senkivel megtörténnie. Legfőképpen nem egy gyerekkel, akinek a játékon kívül más nem kell. Húsvét előtt történt meg életünk tragédiája, ami kiborított minket az addigi életünk rutinjából. Hogy nehéz volt-e megbarátkozni a gondolattal? A nehéz az nem kifejezés. Egyszerűen borzasztó annak a gondolata, hogy az a valaki aki születésed óta veled van, az már többé sose lesz. Hogy aki ott aludt a túlsó szobában, az már nem alszik ott. Hogy aki oly büszke volt a lányaira, az már nem lehet büszke. Hogy akinek volt egy otthona ahova bármikor haza mehetett, oda már többé nem megy haza. Éveken át nem akartam örvendeni a húsvétnak, úgy éreztem, hogy nem fer felőlem, hogy én megünnepelhetem és ő már nem. Holott azzal, hogy megvontam magamtól azt az örömet, melyet ünnepkor lehet átélni, azzal úgyse hozhattam vissza. Mint egy gyerek akitől elveszik a mackóját(kisebb példa). Úgy fosztott meg az élet engem is attól a valakitől akinek örök hiányát még mindig érzem. A sors iróniája a későbbiekben is kifogott rajtam. 18. születésnapom előtt egy héttel meghalt az utolsó nagyszülőm is. Akkor per pillanat nem jött, hogy elhidjem, hogy mindez velem történik meg.  Mindenek tetejébe, az angol szóbelin a gyerekkorról szóló témát kaptam. Próbáltam kikerülni, hogy ne magamról beszéljek, mert azt nem akartam volna. De amikor a tanár rákérdett, hogy miért nem mondhatom el, hogy szép gyerekkorom volt, akkor kénytelen voltam ré, megkértem inkább, hogy ne beszéljek róla. Nem voltam képes beszélni. A gondolattal, hogy nincs mit tenni, azzal megbékéltem nagy nehezen. Az, hogy mások előtt meséljek róla, szemtől szemben, az még várhat. Van akinek könnyen megy, aki kis időn belül már képes feleleveníteni az emlékeket, de van akinek hónapok vagy akár évek kellenek. Az utóbbihoz tartozok én. Mint zárásként, azt szeretném elmondani, hogy lelkem legmélyén remélem, hogy majd a sors kárpótol majd mindazért amiben nem lehetett részem. Ha nem is ugyanúgy(mert az már lehetetlen), de valamiképpen rekompenzálja. Ez tőlem is függ, hisz karba tett kézzel nem várhatok. Valamit tenni is kell. Hisz a magam ereje által is elérhetek bármit, csak igazán akarnom kell

"Nincsenek csodák,
az élet megy tovább,
a múltam semmi más,
egy kettétört világ."
 Miklós Tibor

Minden perc új esély arra, hogy mindent megváltoztass

Kissé kimaradt a blogra való írás. Talán nem jött az ihlet. Talán nem gyűlt fel bennem "Miért" kérdések sorozata. Vagy csak egyszerűen nem akadt ihlető dolog, ami folytán bejegyzést kezdjek. Most írok. Mert nincs szándékomban elhanyagolni, abba hagyni amit elkezdtem. Amelyik táncba beszállsz, azt végig kell táncolnod. Húúh, ezek a mondások, mit csinálnék nélkülük, ha nem lennének. A héten semmi új dolog nem történt. A tegnapig. Bejutottam a bentlakásba, ami nem jelent mást mint hamarosan nyakamon az egyetemi kezdés. Óriási váltás lesz ez számomra. Hisz olyan mint aki egy 1300-as Daciát lecserél egyik napról a másikra, egy Mercedesre(ez csak egy sima példa). Esetemben a Dacia lenne kis szülővárosom, Maroshévíz, és a Mercedes meg az a hely ahol hamarosan mélyíteni fogom eddigi tanulmányaim, és ez a hely nem más mint Kolozsvár. Lehet nem a legjobban közelítettem meg a dolgokat, de a lényeg érthető, legalábbis szerintem. Eddigi életem itt, ezen kis város környékén zajlott, amit kevésbé lehetett volna izgalmasnak nevezni. Pár fontosabb emberke körül forgott a világ, őket láttam nap mint nap. Ezután már csak pár hetente, vagy hónaponként fogom látni őket. Ez viszont nem azt jelenti, hogy elfeledem őket. Semmiképpen! Bennem megmarad minden emlék, legyen az bármilyen kicsi is. Hisz nem az a lényeg, hogy milyen nagy vagy milyen fontosságú az emlék. Ami igazán számít, az az, hogy hogyan élted meg azt és legfőképpen, hogy kivel élted meg. Így az emlékek által emlékezetemben és szívemben mindig lesz egy hely a barátaim számára. Mert ez a távollét tarthat egy évet, vagy hármat. Bízok benne, hogy a sors majd a későbbiekben úgy hozza, hogy ott folytassuk ahol abba hagytuk a dolgokat, hogy majd a sors újra összehozza útjainkat. Csábító de ugyanakkor félelmetes is a nagy város gondolata. Mintha már rövidebbek az órák, a napok. Mintha az idő is ellenem dolgozna. Mintha már meg akarná velem kóstoltatni az új világ ízét.  Az a valami új, már rohamosan közeledik. Amíg megvan bennem a tudat, hogy nem leszek egyedül, hogy van ki kezem fogja ha elesek, addig nem ellenkezek a változásnak. Ameddig van egy ok amiért mennem kell, hogy ezáltal fejlődök, addig nincs mi visszatartson. Ameddig minden érv amellett szól, hogy mennem kell, addig nincs miért a múltat sirassam. Ameddig lehetőség és erő van, addig nincs miért a jövőről lemondjak

"Nem elég a célt látni, járható útja kell!

Nem elég útra kelni, az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek, elöl indulni el!"

Váci Mihály

Minden út rögös, hol nem kísérnek barátok

Bejegyzésem egy számomra nagyon kedves személyhez szól. Hiányzik az amikor kezdtelek megismerni. Hiányzik az amikor kezdtelek megkedvelni. Hiányzik az amikor összekapunk valamin, vagy amikor a civakodás vége megbékéléssel zárul. Hiányzik az, hogy együtt elutazzunk idegenbe, legyen az 10 vagy akár 1000 kilométerre. Legyünk ott száz meg száz idegen között, de ha tudjuk, hogy egységben az erő, akkor jöhet már bármi. Hiányoznak azok a délutáni sétálások, vagy a szombat esti bulizások. Ha belegondolok, hogy régebb úgy tűnt mintha te lennél a világ ismeretlenjei közül az egyik, később már úgy éreztem mintha kezdetektől fogva ismerlek. Hiányzik az a valaki aki tudott vidám, szomorú, őszinte, bátor és komoly lenni a megfelelő helyzetben. Bánom azokat a perceket, amiket azzal fecséreltem el, hogy haragudtam rád. De az nem is volt igazán harag. Mert a másik pillanatban már el is szállt. Azokat a haraggal elfecsérelt perceket bár töltöttem volna inkább azzal, hogy együtt érezzek veled vagy éppen megnevettesselek. Igyekeztem mindig ott lenni neked, de mégis úgy érzem, hogy amennyit tettem, az így sem elég. Mert igen, azzal bűntett a sors, hogy elvesz tőlünk valamit és akkor döbbenünk rá, hogy az tulajdonképpen életünk szerves része volt, és mégse tudtuk megbecsülni. Mert valami rossznak kellett történnie, hogy kinyissam a szemem, és milliónyi "Miért" kérdés szülessen bennem.  Ami neked fáj, az nekem is fáj, ami téged vidámmá tesz az engem is azzá tesz, ami téged eltöprengtet az engem is gondolkodóvá tesz. Mert nem voltam képes eléggé kimutatni, hogy mit érzek. Bár mondtam volna többször, hogy szeretlek, hisz az egyáltalán nem szégyen...

"Ha a dolgok nem úgy alakulnak...
amikor szomorúság tölti el a szíved...
amikor könnyek gyűlnek a szemedbe...
mindig emlékezz három dologra:
1. Melletted voltam...
2. Melletted vagyok...
3. És melletted is leszek..."

A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat

Az előző bejegyzésem alig pár perce publikáltam és úgy éreztem, hogy még egyet kell írnom, mint biztatás egyik kedves barátom számára. Az élet sokszor nehéz. Van, hogy a rossz, rossz után következik. Van, hogy semmi sem jön össze. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy az egész világ ellene esküdött, hogy mindenki hátat fordított. De olyankor rá kell jönnie az embernek, hogy nem a világ az aki hátat fordít, hanem tulajdonképpen saját maga. Ilyenkor születnek olyan kérdések, melyek nem hagyják nyugodni az embert, kérdések melyek töprengésre bírják. Miért nem lehetek én boldog? Miért nem lehetek én is olyan boldog mint x, y vagy z?  És folytatódhatna ezen kérdések sorozata amiben leginkább az "én" áll a középpontban. Mert ugyanolyan egoista akar lenni mint a többiek? Mi a fene, hogy mindenki olyan akar lenni mint mások? Van, hogy az ember mindent megtesz másért és amikor az ő sora következne, akkor valami rendkívül érdekes "csoda" folytán sehol senki. Az életben rengeteg ilyen "barát" fog be is kimenni, mert az ember első látásra nem tudhatja, hogy ki a barát és ki az ellenség. Engem is értek csalódások, és millió egyszer felfogadtam, hogy én is olyan leszek mint az aki megbántott, akiben csalódtam. De azzal mit érek el? Lealacsonyodok arra a szintre mint a másik? Az tény és való, hogy időpocsékolás olyanoknak segíteni akik nem is viszonozzák. De mi van, hogyha éppen akkor döntöd el, hogy leállsz a segítkezéssel amikor valaki olyannak van szüksége rá aki későbbiekben viszonozná is. Mert elsőről nem lehet tudni ki milyen. Miért bánj úgy valakivel mint egy ronggyal csak mert azelőtt te rosszul jártál valakivel, honnan lehet tudni előre, hogy milyen az a személy? Igaz megvan a rizikója, hogy olyanba botolj, aki kihasznál de az nem elég érv ahhoz, hogy olyan légy mint mások, hogy kihasználj másokat. Te kedves barátom kérdezted tőlem, hogy én hogy bírom egyedül. Azért mert túl vagyok már azon a hullámvölgyön, amikor gyakran el voltam keseredve. Megtanultam, hogy várni a legnehezebb. De az még nehezebb, hogyha csakis a várásra koncentrálok. Kezdtem elfoglalni magamat más dolgokkal, kezdtem felfedezni olyan örömeket amik ha nem is olyanok nagyok, de képesek boldoggá tenni. Egyik nap csak azon kaptam magamat, hogy jól vagyok. Akkor jöttem rá, hogy sikerült túl élnem a hullámvölgyet. Nem hagytam, hogy a mélyre rántson. Mert ha nem hagyod magad, akkor még remény van. De hogyha hagyod, hogy sodorjon a hullám, akkor nem biztos, hogy a közeliekben még látod a felszínt. És, hogy tudd, a barátaid mindig ott vannak, akárcsak én is. Lehet, hogy csak tanácsokat tudok adni, meghallgatni téged. Lehet, hogy ez sokat nem fog segíteni. De valahol el kell kezdeni...

"Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, 

hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik."

Wass Albert