Az élet osztja a lapokat, és az embernek azzal kell játszania, amit kapott

Már számtalanszor megfogadtam, hogy neki fogok, és kiírom belőlem az összes gondolatot. Harmadik lett volna az Isten igaza. De már nem a harmadik alkalom, hogy neki kezdtem, de valahogy nem sikerült végig vinni a gondolatokat. Talán azért mert nem tudtam érzelmeim szavakba önteni, vagy talán azért mert túl sok gondolat cikázott egyszerre bennem. Vagy olyan dolgot akartam leírni, melynek semmi értelme nem lett volna. Ne adj Isten, hogy éppen úgy történik, hogy tévedsz, rögtön támadnak emiatt. Erre egyből úgy próbálsz meg védekezni, hogy más dolgokat hozol fel, amiket addig elhallgattál. Erre készültem én is. De nem tettem. Hála az égnek, hogy időben rájöttem, hogy akad ennél jobb dolgom is. Talán azért mert ez dráma volt számomra a maga idején. Itt hangsúlyoznám a VOLT igét. Támadni könnyű dolog. Támadásra nem reagálni, nem bölcs döntés, de legalább megspórolod az energiád.

Egyetlen biztos dolgot megtanított az élet: az Isten van, akinek sokat ad, s van akitől sokat elvesz. Utóbbinál nem(csak) a vagyoni dolgokat értem. Igaz, hogy a vagyoni dolgok miatt is eleget sínylődik az ember, de a lelki dolgok azok, amelyek valóban megnehezítik az életet. Egy esemény, melyet sem az agyad, sem a szíved nem tud felfogni. Helyesebben mondva nem akar felfogni. Nem igazságos az élet. Nem szabadna azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy valaki már nincs többet. Pláné, hogyha az a valaki éppen egy részét képezte annak, ami számodra jelentette a MINDEN-t. Hülyeség lenne ostorozni azokat, akik nem kellett hasonló élményeket átélniük. Senki nem tehet arról. Te sem, ő sem és én sem. Már mindenkivel előfordult, hogy csacska dologból fabrikált drámát, a maga idején. Persze, hogy minden gond a maga idején óriásinak tűnik. Erre rá is jősz, hogyha úgy hozza a sors. Viszont ezért óriási árat kell fizess, ahhoz hogy eltud valóban különíteni a csacskaságot a valódi gondtól. Gondolj bele, te néha azért parázol, hogy nem áll úgy a hajad, ahogy szeretnéd, míg más azzal a gondolattal kel és fekszik, hogy már nem teljes többé az élete, pontosabban már nem ugyanaz az élete. Igazából ezt is nehezen és lassan fogja fel az ember. Ott cikázik a fejedben minden pillanat a történtekről, melyek fényképként rögzülnek az agyadban. Nagy nehezen valahogy gondolataiddal elkalandozol másfele. Majd jön a hideg zuhany: a gondolat mely újra tudatosít benned valamit. Rendkívül rossz érzés ez a cikázás, az állandóan megismétlődő tudatosulás. Ez a valódi dráma. Megpróbálni elfogadtatni magaddal egy olyan dolgot, amelyet teljes szívedből nem akarsz. Nem akarsz, de már nincs mit tenni ellene. Világossá válnak olyan dolgok, amelyek addig is egyértelműek voltak, de valahogy nem érezted azok súlyát, fontosságát, értékét. Szomorú, de így van ez. Az értéket akkor ismeri meg az ember, amikor már túl késő. Elveszítesz egy csatát az élettel szemben. Ha belegondolunk, az élettel szemben sose nyerhetsz, mert mindig tud váratlan meglepetéseket okozni. Ne legyőzni próbáld meg őt, inkább próbálj meg úgy élni, hogyha bármi történne, tudd elmondani, hogy minden tőled telhetőt megtettél. Az sosem lesz elégséges, de legalább megpróbáltad.

Nagynéném és édesapám emlékére. Emléketek szívünkben örökre élni fog.