Az élet osztja a lapokat, és az embernek azzal kell játszania, amit kapott

Már számtalanszor megfogadtam, hogy neki fogok, és kiírom belőlem az összes gondolatot. Harmadik lett volna az Isten igaza. De már nem a harmadik alkalom, hogy neki kezdtem, de valahogy nem sikerült végig vinni a gondolatokat. Talán azért mert nem tudtam érzelmeim szavakba önteni, vagy talán azért mert túl sok gondolat cikázott egyszerre bennem. Vagy olyan dolgot akartam leírni, melynek semmi értelme nem lett volna. Ne adj Isten, hogy éppen úgy történik, hogy tévedsz, rögtön támadnak emiatt. Erre egyből úgy próbálsz meg védekezni, hogy más dolgokat hozol fel, amiket addig elhallgattál. Erre készültem én is. De nem tettem. Hála az égnek, hogy időben rájöttem, hogy akad ennél jobb dolgom is. Talán azért mert ez dráma volt számomra a maga idején. Itt hangsúlyoznám a VOLT igét. Támadni könnyű dolog. Támadásra nem reagálni, nem bölcs döntés, de legalább megspórolod az energiád.

Egyetlen biztos dolgot megtanított az élet: az Isten van, akinek sokat ad, s van akitől sokat elvesz. Utóbbinál nem(csak) a vagyoni dolgokat értem. Igaz, hogy a vagyoni dolgok miatt is eleget sínylődik az ember, de a lelki dolgok azok, amelyek valóban megnehezítik az életet. Egy esemény, melyet sem az agyad, sem a szíved nem tud felfogni. Helyesebben mondva nem akar felfogni. Nem igazságos az élet. Nem szabadna azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy valaki már nincs többet. Pláné, hogyha az a valaki éppen egy részét képezte annak, ami számodra jelentette a MINDEN-t. Hülyeség lenne ostorozni azokat, akik nem kellett hasonló élményeket átélniük. Senki nem tehet arról. Te sem, ő sem és én sem. Már mindenkivel előfordult, hogy csacska dologból fabrikált drámát, a maga idején. Persze, hogy minden gond a maga idején óriásinak tűnik. Erre rá is jősz, hogyha úgy hozza a sors. Viszont ezért óriási árat kell fizess, ahhoz hogy eltud valóban különíteni a csacskaságot a valódi gondtól. Gondolj bele, te néha azért parázol, hogy nem áll úgy a hajad, ahogy szeretnéd, míg más azzal a gondolattal kel és fekszik, hogy már nem teljes többé az élete, pontosabban már nem ugyanaz az élete. Igazából ezt is nehezen és lassan fogja fel az ember. Ott cikázik a fejedben minden pillanat a történtekről, melyek fényképként rögzülnek az agyadban. Nagy nehezen valahogy gondolataiddal elkalandozol másfele. Majd jön a hideg zuhany: a gondolat mely újra tudatosít benned valamit. Rendkívül rossz érzés ez a cikázás, az állandóan megismétlődő tudatosulás. Ez a valódi dráma. Megpróbálni elfogadtatni magaddal egy olyan dolgot, amelyet teljes szívedből nem akarsz. Nem akarsz, de már nincs mit tenni ellene. Világossá válnak olyan dolgok, amelyek addig is egyértelműek voltak, de valahogy nem érezted azok súlyát, fontosságát, értékét. Szomorú, de így van ez. Az értéket akkor ismeri meg az ember, amikor már túl késő. Elveszítesz egy csatát az élettel szemben. Ha belegondolunk, az élettel szemben sose nyerhetsz, mert mindig tud váratlan meglepetéseket okozni. Ne legyőzni próbáld meg őt, inkább próbálj meg úgy élni, hogyha bármi történne, tudd elmondani, hogy minden tőled telhetőt megtettél. Az sosem lesz elégséges, de legalább megpróbáltad.

Nagynéném és édesapám emlékére. Emléketek szívünkben örökre élni fog.

Rossz idő nem létezik, csak gyenge akarat

Hihetetlen, de a láz az emberből sok mindent ki tud hozni. Belőlem gondolatokat hozott ki. 37-39-37-39-37. Első ránézésre valami nyakatekert kódnak tűnne, de valójában ez csak a testhőmérsékletem volt az elmúlt héten. Ilyenkor mi mást csinál az ember, mint egész napját az ágyban tölti, "agyongondolkodja" magát és vakulásig vizsgálja azt a foltot a falon, amelyet órákkal azelőtt kiszemelt. És közben milliónyi gondolat fut végig a fején. A sokat feltett kérdések, amelyekre választ nem kapott, vagy a mindennapok rendje, hogy miért éppen úgy alakulnak a dolgok. Na hát az elmúlt napokban az én fejemen is milliónyi gondolat futott át. De viszont egy kiváltképp lefoglalt. Az ember néha véget vet párkapcsolatának, és más utakon keresgél tovább. Mert ha az az út, amit jársz fájdalmat okoz, akkor az nem a te utad. Nem tartom feltétlenül igaznak azt a mondást, hogy az ember valami jobb után kajtat vagy, hogy a tökéletesre vágyik. Pontosabban megfogalmazva az ember valami olyan keresésébe fog, amit ő „AKAR”. Mert mindenkiben ott van az a bizonyos késztetés, ami állandóan arra buzgósítja, hogy létezik a világon valami, amit ha megtalál, majd ő is akarni fog. Tudja fogja majd az első találkozásnál, vagy talán a sokadiknál, hogy valóban az, amit ő akart. Bambaság lenne megelégedni valami olyannal, ami közel sem az, amit keresett. Na jó, egy próbát talán megér. De legtöbb esetben úgyse fog tudni az ész a szívnek parancsolni.

Sokan azért ostorozzák magukat, mert félbeszakítanak egy párkapcsolatot, és a későbbiekben megbánják azt. Ezt csak a végső keserűség mondatja az emberből, amikor már úgy érzi, hogy keresésének semmi értelme. Inkább visszasírná azokat a régi kapcsolatokat, amelyek voltak, mintsem türelmes legyen. Tény és való, hogy most már, hogy világot élünk, amikor ha valami elromlik, azt kidobják és nem javítják meg. De ha valami megromlik, és megpróbálod megjavítani, úgysem lesz már a régi.

Meg tudnád mondani te, hogy melyik a rosszabb, hogy szeretve légy, de ne tudd viszonozni, vagy szeress ám viszonzatlanul? Én ha belegondolok, akkor az rosszabb amikor valakit foggal, körömmel szeretni akarnál, de sehogy se megy. A jó öreg ráció megint kudarcot vall a szívvel szemben, hisz lehetetlen vagy hihetetlenül nehéz az eszeddel az érzelmeidet irányítani. Mert "a szív hordja a nadrágot a házban". És te sose fogod magadat rávenni, hogy szeress valakit, mikor a szíved valahova máshová vágyakozik. 

Régebb halottam egy személy történetét, aki 30 éves korában lelte meg élete szerelmét. Igen benne van a pakliban, hogy az ember kissé kifut az időből, mire rálel a boldogságra. De akkor minek lehetne azt nevezni, amikor egy személy leéli ékletét egy olyasvalakivel, akivel csak azért van együtt, mert belefáradt keresni, vagy elfogadta a gondolatot, hogy jobbat úgysem talál? Hogy is van a közmondás? Ha nincs ló, megteszi a szamár is? Tuuudom, csúnyán hangzik ez. De sajnos ez az igazság. Képes vagy feladni és beéred azzal ami van, ha akár tied is lehetne az amit akarsz? Magadra is gondolnod kellene. Visszatérve az előbbi történethez, a végezet nem lett happy end. Sajnos az illető fiatalon meghalt, így rövid házasságban lehetett része. De viszont az alatt a rövid idő alatt olyan dolgokkal ismerkedett meg, melyek felbecsülhetetlenné tették azt a rövid időt. Annak a szerencsésnek nevezhette magát, aki megtanulhatott úgy szeretni, hogy közben viszonozták azt. Mindvégig kitartott akarata mellett. És ez volt a legjobb döntése. Akár saját magam is felismerhetném az illető személyben, hisz amit el akarok érni, azt el is fogok. Győzelem, kudarc egyértellműen velejár. Inkább szenvedjek kudarcot, mintsem a miatt kelljen szenvedjek, hogy egy olyasvalakivel vagyok, akit akarnom kellene, ám a tudatom semmiképp nem akarja. Éppen ezért (megismételve gondolatom), merem kijelenteni, hogy sokkal nehezebb nem tudni viszonozni egy szerelmet (pláné hogyha a ráció tudja, hogy az illető teljes mértékben megérdemelné azt), mintsem viszonzatlanul szerelmes lenni valakibe. A szerelmed nem tudod odaadni annak akit nem tudsz szeretni, hiszen azt valaki olyannak tartogatod, akit egész életedben kerestél.

És, hogy valami sejtésed legyen arról, hogy tulajdonképpen kit is keresel, ezért alakul ki az ideál. Még mielőtt tévedésbe esnénk, tisztázni szeretném, hogy az ideál nem a "tökéletes" szó fogalmát fedi, hanem inkább azét amely azonos az "amit akar"-al. Viszont az, hogy valakinek valóban a tökéletest fedi, azokért nem bocsátkozok vitába. Őszinte sajnálatom rájuk nézve. Az ideál képe van, akiben tiszta és van, akiben homályos. Igaz, hogy nekem a szőke és kékszemű srác az ideálom (régebb meg a szemüvegesektől kattantam be – sőt még kitudja most is), de már voltam irgalmatlanul szerelmes egy sötét hajú és barna szeműbe, akinek még szemüvegje se volt. Szóval az ideál sokat nem oszt vagy szoroz. Lehet, hogy lényeges, de nem jelenti a mindent. A külső megfog, és itt jön a nagy ÁÁÁÁM ... a belső az, ami megtart. Sose jelentse csak az ideál a mindent.

Bárhogy is alakuljanak a dolgok, próbálj meg elveid mellett kitartani. Mert hogyha erős akaraterőd van, és képes vagy a szürke hétköznapokból kiszabadulni, akkor esélyt adsz magadnak arra, hogy megtaláld azt, amit a rációd és a szíved is egyaránt akarni fog. Gondolj bele. Esélyt adsz magadnak, miközben te magad is valaki számára az esélyt jelented. 

"Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.

És tudod: az erő micsoda? - Akarat,

Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat."

Arany János

A harangok el voltak menve Rómába

A harangok el voltak menve Rómába. Nem szóltak. Pedig maradniuk kellett volna, hogy utoljára ő érte felzengjenek. De mégis elmentek. Még a harangok sem tudták, hogy neki mennie kell. És mi sem tudtuk. Ránk telepedett a tehetetlenség érzete. Kibírhatatlan ez az érzés. Felemészt, megváltoztat. Tehetetlenül végignézni valamit, amit foggal, körömmel megváltoztatnál, ha tehetnéd.  De mivel láthatatlan bilincsek fogva tartják kezeidet, képtelen vagy végignézni, ahogy semmivé válik az, ami számodra a mindent jelentette.  Így voltam én is ezelőtt 9 évvel. Tudtam, hogy van egy nálunknál erősebb erő, ami minden romba dönthet. Kirázott a gondolata, de valahogy nem éreztem fenyegetve magamat ez által. Hisz az ember nem tudja ezt igazán, amíg meg nem tapasztalja. Ott álltam 11 évesen és nem tudtam semmissé tenni a hallottakat. Térdre kényszerített egy könyörtelen erő. Elvesztettem a csatát. Nem tudtam harcolni az ellen, hogy elveszítsem az egyetlen férfit, akit életembe a legjobban szerettem. Elment és nem tudtam eleget hangsúlyozni neki, hogy mennyire szerettem. Akkor még tettekkel sem tudtam bizonyítani. Legalábbis úgy érzem, hogy akkori tetteim csöppet sem voltak mérvadóak. Fájdalmam intenzitását, hogyha látja, akkor remélem, hogy tudja, hogy a miatt van, hogy hihetetlenül szerettem, szeretem és szeretni fogom. Ideje lenne, hogy a fájdalom helyett kizárólag a tiszta emlékének megőrzésére törekedjek. Fontos az, hogy tanulva a „hibából” ne féljek kimutatni szeretetem azok iránt, akik mindennél fontosabbak számomra. A szeretettel sajnos nem lehet legyőzni a nálunknál erősebb könyörtelen erőket. Fog még újra térdre kényszeríteni, fogja még tehetetlenségét rám telepíteni. Sokkal jobban bánt ennek a gondolata most, mint amennyire zavart az a gondolat, ami ott motoszkált a fejemben 11 éves koromban. Igen, a szeretet nem győzedelmeskedhet a halál felett, de viszont abban segíthet, hogy melegség öntse el szívünket, valahányszor emlékezünk azokra a személyekre, akiknek léte mély nyomokat hagyott bennünk.

"A szeretet mindenbe belebújik, s mindent könnyebbé tesz.Talán még a halált is."

Dallos Sándor

UI. Adj erőt hinni abban, hogy még látni foglak! 

Az élet csupa alkalom szép álmokra

Voltál már úgy, hogy valamiért nagyon sóvárogtál?  Voltál már úgy, hogy minden porcikád belerezzent, amikor arra a valamire gondoltál, amiért ölni tudnál, hogy a tied legyen? Ölni tudnál, de mégse teszed. Állandóan azzal mented ki magadat, hogy nem az a tökéletes pillanat. Néha éppen emiatt maradsz le, néha meg valóban rátrafálsz arra, hogy még neked várnod kell. A tökéletes pillanatra mindig vársz és mégis váratlanul ér. Számodra is beteljesül végre az, amire már olyan rég vártál. Elmosolyodsz annak a gondolatán, hogy azelőtt egy nappal, vagy egy héttel, vagy pár hónappal vagy éppen évekkel még csak álmodni mertél a jelenlegi pillanatról. Telnek a napok és hirtelen felhők borítják el az addig tündöklő fényes napot. Jönnek a megpróbáltatások, a kínos percek. Valahogy mindig is ettől a perctől tartottál, hogy egyszer véget ér az álom, felébreszt az élet egy hidegzuhannyal. Hirtelen úgy érzed, hogy visszahúz magával a múltba, pontosan oda ahonnan minden indult, ahol megszületett az álom. Ugyanott állsz, elmerengsz azon, hogy ez álom volt-e tulajdonképpen, ha véget ért? Hogy van minden a rendjén? Mi az álmoknak a sorsa? Miután beteljesedett lehet-e az még álom? Milyen az igazi álom? Szerintem az az igazi álom, ami nem válhat soha valóra. Amiért akár egy életen át sóvárgok, úgy, hogy sose válik az valóra. Vannak dolgok, amiről azt hiszi az ember, hogy egy álom. Lehet, hogy egy éve még másképp vélekedtem erről. Hittem abban, hogy vannak álmok, néhány valóra válik, néhány távolinak marad. Talán egy év múlva újra hinni fogok abban, hogy az álmok valóra válhatnak. De most per pillanat úgy érzem, hogy minden, amiről azt hittem, hogy álom volt, az valójában egy igenis elérhető dolog volt, csak a makacsságom volt éppen az, ami elérhetetlennek festette le. Újra ott látom magamat 14 évesnek, aki valamiről azt hiszi, hogy elérhetetlen számára. Majd 3 év múlva ott adódik a helyzet, hogy az az elérhetetlen dolog épp egy karnyújtásnyira van, és ha kitartom a kezem feléje, nem tűnik el. És igen, éppen ekkor hittem azt, hogy egy álom vált valóra. De ez az álom alig 10 hónapig tartott. Emiatt teszem fel magamnak a kérdést, hogy fer-e valamit úgy álomnak nevezni, hogy tudatosan/váratlanul véget ér? Én úgy gondolom, hogy az nem is volt álom. Csak az én tudatom titulálta álomnak. Ha hatalmamba lenne visszamenni arra a borús napra, amikor 14 éves voltam és megláttam azt a valamit, amiről azt hittem, hogy álom, akkor csak elmosolyodnék, és azt mondanám magamba, hogy ő nem lesz az álmom. A mindennapi álom ennél sokkal több. Nem arra van hivatva, hogy valóra váljon majd véget érjen. Ahogy nem válhat az valóra, hogy repülni tudj a Csendes óceán fölött, úgy az se válhat valóra, amiért bármit megadnál. Hihetetlen, de néha az legegyszerűbb dolgok azok, amelyek csak álmok. Számomra is van ilyen. Talán nem is egy. Van, amiről biztosan tudom, hogy álom marad.  Talán éppen én vagyok az, aki álommá teszi, félve attól, hogyha az, ha egy elérhető dologgá válik, akkor egyszer véget is ér. Ennek is az a sorsa, hogy beteljesületlenné váljon, mint a többi álom. Ha látsz majd, ne kérdezd, hogy mi az az álom. Nem akarok hazudni se, és azt se, hogy éppen te légy az, aki valóra váltja. Hisz az álmoknak nem az a sorsuk, hogy valóra váljanak. Mézédes álom marad, mindörökre.

"Ma már tudom, az álom mindig szebb, mint a valóság. És az elképzelt boldogság mindig teljesebb, mint a keserves nyikorgással létrehozott "realitás", mert abba mindig belejön valami zavaró." 

Müller Péter

Nem, te nem vagy kivétel, hanem tipikus eset

Szóljon ez a pár sor azokhoz a személyekhez, akik már voltak hasonló helyzetben. Az élet néha olyan kihívások elé tesz minket, amelyeket, még ha akarunk, se tudunk megváltoztatni. Tudsz te azon változtatni, hogy ki szeressen téged? Jogodban áll elvárni valakitől, hogy elfogadjon téged úgy ahogy vagy, és kelljél neki? Szerintem mindkét kérdésre egy nagy "NEM" a válasz. Nem tudod elérni valakinél, hogy szeressen téged, ha az nem úgy van. Nem tudod elvárni mástól, hogy kelljél neki, hisz ha belegondolsz, biztos voltál már olyan helyzetben, amikor valakit elutasítottál azért, mert, egyszerűen nem ő volt az "akit te keresel". Eléggé nehéz, amikor te vagy az a fél, akinek mindez fáj. Mondogatod magadba, hogy te is voltál már így, és meg kell értened. Még ha állatira is fáj, de meg kell értened. És akkor jön a bökkenő: végre valakire rátalálsz, akinek te nem csak egy állomást, egy kalandot jelentesz. Na de akkor valami érdekes csoda fojtán, hirtelen a régi személyek (amelyek addig emberszámba se vettek) érdeklődni kezdenek felőled. Épp a minap olvastam erre vonatkozó idézetet, amelynek a "Törvényszerűség" cím volt adva: "Ha egyedülálló vagy, mindenki leszar ... Ha kapcsolatban vagy, mindenki kapálózna utánad." (Elég szomorú, hogy törvényszerűségnek számít már ez. Nem szabadna így lennie. Nem szabadna normálisnak lennie annak, hogy miután valami elszalasztottál, azután próbálsz meg lépni. Az ember elég bátor kellene legyen, hogy kimondja az igazat. A félelem állítja meg. A kudarctól való félelem). Mindez csakis azért van, mert néha az ember későn ébred fel. Addig halasztja a dolgokat, mondogatva magában, hogy "ráérek", amíg arra nem eszmél, hogy elkésett. Van aki miután feleszmélt továbbra is hallgatni fog, mivel amikor ott volt az ideje, nem lépett. A saját hibája, hogy "elvesztette" ami az övé is lehetett volna. De van kivétel, amikor nem hallgat az ember. Kiordítod magadból az igazat. Ha még viszonzottak az érzések, akkor a másik hagy csapot, papot, és rohan hozzád. S akkor boldogok lesztek és trálálá, s happy end. Na de nem mindig van happy end. Nem mindig lesz olyan bátor az ember, hogy bevallja érzéseit. Emiatt búcsút vehetsz annak esélyétől, hogy talán egyetlen egyszer az életben boldog légy. Mert van, hogy nem keresel valakit, de nem azért mert nem akarod. Hanem azért mert úgy érzed, hogy nincs elég érv felsorakoztatva magadba, hogy megtedd. Vagy éppen van egy olyan érv, amely miatt nem keresed. Talán naiv vagy, talán racionálisan gondolkodsz. Talán veszítesz, talán megóvod magad a csalódástól. Számolnod kell azzal, hogy mindennek két éle van.

Minden helyzetet, amit felsoroltam, tudom mondani, hogy valósak hisz én is megéltem/megélem/meg fogom élni őket. Mivel én is csak egy tipikus eset vagyok, és nem kivétel.

Küldöm az idézetet azoknak a személyeknek, akik hasonló helyzetben voltak/vannak/lesznek. Ha megpróbáltatások elé állít az élet, meg is lepődhetsz néha, amikor arra eszmélsz, hogy erős is tudsz te lenni.

"Mostantól úgy gondolok rád, mint egy egyszerű hétköznapi fiúra, akit bármikor képes lennék szeretni, de nem te leszel az egyetlen. Nem fogok miattad sírni, és nem fogok rád várni, és észreveszem, hogy más fiúk is léteznek. A szívem mélyén még mindig reménykedem, de nekem is szükségem van a boldogságra. Nem fogok miattad mindent veszni hagyni úgy, hogy még csak nem is vagy az enyém. Fáj, és nagyon nehéz, de tovább kell lépnem. És most az egyszer nem miattad, hanem saját magam miatt."