Tíz év. 3653 nap. Kimondani könnyű. De végigvárni már közel
sem olyan egyszerű. Tíz kerek esztendeje már, hogy drága apum szerető szíve
megszűnt dobogni. Túl hosszadalmas lenne, hogy az elmúlt tíz év eseményeit végig
idézzem. A minap döbbentem rá egy nagyon fontos dologra. Mindenképp írni
akartam az évforduló alkalmával. Viszont csak nemrégiben jöttem rá, hogy
igazából miről kell írjak. Egy fájdalommal teli szív mi másról tudna írni, mint
arról, hogy milyen nehéz veszteség érte?
Erről akartam hegyi beszédet tartani, amikor rájöttem, hogy ennek értelme: zéró. Annak a veszteségnek az intenzitását, ami 10 éve ért, nem tudnám szavakba foglalni. Évekig azon rágódtam, hogy miért kellett elveszítsük őt. Az idő nagyon drága. És félek, hogyha siratom a múltat, akkor nem fogok tudni igazán odafigyelni arra, ami az orrom előtt van. Újra elveszteni valakit, akit nem becsültem meg igazán, életem legnagyobb hibája lenne.
Felmerül a kérdés, hogy a drága időt milyen hasznos dologra tudnám fordítani? Arra például, hogy valahányszor megközelítené a szívemet a keserűségi, azzal a gondolattal kergessem el, hogy sosem lehetek elég hálás azért, amim van (hangsúlyoznám: VAN és nem VOLT). Veszteség ért, de nem váltam teljesen nincstelenné. Van egy csodálatos édesanyám és nővérem, akinek nemrégiben született kisfia. Mindemellett egy csodálatos nagy családot is magaménak tudhatok. Ki vagyok én, ha nem egyike a szerencsés embereknek? A többi gond már csak mellékes. A gondolata annak, hogy ők vannak, bármilyen gondot képes túlszárnyalni. Sokszor csak a tudat kell, semmi más. A tudata annak, hogy képes vagy meglelni a hiányos életben azt, ami igazán értékes.
Erről akartam hegyi beszédet tartani, amikor rájöttem, hogy ennek értelme: zéró. Annak a veszteségnek az intenzitását, ami 10 éve ért, nem tudnám szavakba foglalni. Évekig azon rágódtam, hogy miért kellett elveszítsük őt. Az idő nagyon drága. És félek, hogyha siratom a múltat, akkor nem fogok tudni igazán odafigyelni arra, ami az orrom előtt van. Újra elveszteni valakit, akit nem becsültem meg igazán, életem legnagyobb hibája lenne.
Felmerül a kérdés, hogy a drága időt milyen hasznos dologra tudnám fordítani? Arra például, hogy valahányszor megközelítené a szívemet a keserűségi, azzal a gondolattal kergessem el, hogy sosem lehetek elég hálás azért, amim van (hangsúlyoznám: VAN és nem VOLT). Veszteség ért, de nem váltam teljesen nincstelenné. Van egy csodálatos édesanyám és nővérem, akinek nemrégiben született kisfia. Mindemellett egy csodálatos nagy családot is magaménak tudhatok. Ki vagyok én, ha nem egyike a szerencsés embereknek? A többi gond már csak mellékes. A gondolata annak, hogy ők vannak, bármilyen gondot képes túlszárnyalni. Sokszor csak a tudat kell, semmi más. A tudata annak, hogy képes vagy meglelni a hiányos életben azt, ami igazán értékes.
Hálás vagyok azért amivel az Isten kárpótolt a veszteségemért.
.jpg)
Áldott emlékét örökké őrizni fogjuk.
