Hihetetlen, de a láz az emberből sok mindent ki tud
hozni. Belőlem gondolatokat hozott ki. 37-39-37-39-37. Első ránézésre valami nyakatekert kódnak tűnne, de valójában ez csak a testhőmérsékletem volt az elmúlt héten. Ilyenkor mi mást
csinál az ember, mint egész napját az ágyban tölti, "agyongondolkodja" magát és vakulásig vizsgálja azt a
foltot a falon, amelyet órákkal azelőtt kiszemelt. És közben milliónyi gondolat
fut végig a fején. A sokat feltett kérdések, amelyekre választ nem kapott, vagy
a mindennapok rendje, hogy miért éppen úgy alakulnak a dolgok. Na hát az elmúlt
napokban az én fejemen is milliónyi gondolat futott át. De viszont egy
kiváltképp lefoglalt. Az ember néha véget vet párkapcsolatának,
és más utakon keresgél tovább. Mert ha az az út, amit jársz fájdalmat okoz, akkor az nem a te utad. Nem tartom feltétlenül igaznak azt a mondást,
hogy az ember valami jobb után kajtat vagy, hogy a tökéletesre vágyik.
Pontosabban megfogalmazva az ember valami olyan keresésébe fog, amit ő „AKAR”.
Mert mindenkiben ott van az a bizonyos késztetés, ami állandóan arra buzgósítja,
hogy létezik a világon valami, amit ha megtalál, majd ő is akarni fog. Tudja fogja majd az első találkozásnál, vagy talán a sokadiknál, hogy valóban az,
amit ő akart. Bambaság lenne megelégedni valami olyannal, ami közel sem az,
amit keresett. Na jó, egy próbát talán megér. De legtöbb esetben úgyse fog
tudni az ész a szívnek parancsolni.
Sokan azért ostorozzák magukat, mert félbeszakítanak egy
párkapcsolatot, és a későbbiekben megbánják azt. Ezt csak a végső keserűség
mondatja az emberből, amikor már úgy érzi, hogy keresésének semmi értelme.
Inkább visszasírná azokat a régi kapcsolatokat, amelyek voltak, mintsem
türelmes legyen. Tény és való, hogy most már, hogy világot élünk, amikor ha valami elromlik, azt kidobják és nem javítják meg. De ha valami megromlik, és megpróbálod megjavítani, úgysem lesz már a régi.
Meg tudnád mondani te, hogy melyik a rosszabb, hogy
szeretve légy, de ne tudd viszonozni, vagy szeress ám viszonzatlanul? Én ha
belegondolok, akkor az rosszabb amikor valakit foggal, körömmel szeretni
akarnál, de sehogy se megy. A jó öreg ráció megint kudarcot vall a szívvel
szemben, hisz lehetetlen vagy hihetetlenül nehéz az eszeddel az érzelmeidet irányítani. Mert "a szív hordja a nadrágot a házban". És te sose fogod magadat rávenni, hogy szeress valakit, mikor a szíved valahova máshová vágyakozik.
Régebb halottam egy személy történetét, aki 30 éves
korában lelte meg élete szerelmét. Igen benne van a pakliban, hogy az ember
kissé kifut az időből, mire rálel a boldogságra. De akkor minek lehetne azt
nevezni, amikor egy személy leéli ékletét egy olyasvalakivel, akivel csak azért van együtt,
mert belefáradt keresni, vagy elfogadta a gondolatot, hogy jobbat úgysem talál? Hogy is van a közmondás? Ha nincs ló, megteszi a szamár is? Tuuudom, csúnyán hangzik ez. De sajnos ez az igazság. Képes vagy feladni és beéred azzal ami van, ha akár tied is lehetne az amit akarsz? Magadra is gondolnod kellene. Visszatérve az előbbi történethez, a végezet nem lett happy end. Sajnos az illető fiatalon meghalt, így rövid házasságban lehetett része. De viszont az alatt a rövid idő alatt olyan dolgokkal ismerkedett meg, melyek felbecsülhetetlenné tették azt a rövid időt. Annak a szerencsésnek nevezhette magát, aki megtanulhatott úgy szeretni, hogy közben viszonozták azt. Mindvégig kitartott akarata mellett. És ez volt a legjobb döntése. Akár saját magam is felismerhetném az illető személyben, hisz amit el akarok érni, azt el is fogok. Győzelem, kudarc egyértellműen velejár. Inkább szenvedjek kudarcot, mintsem a miatt kelljen szenvedjek, hogy egy olyasvalakivel vagyok, akit akarnom kellene, ám a tudatom semmiképp nem akarja. Éppen ezért (megismételve gondolatom), merem kijelenteni, hogy sokkal nehezebb nem tudni viszonozni egy szerelmet (pláné hogyha a ráció tudja, hogy az illető teljes mértékben megérdemelné azt), mintsem viszonzatlanul szerelmes lenni valakibe. A szerelmed nem tudod odaadni annak akit nem tudsz szeretni, hiszen azt valaki olyannak tartogatod, akit egész életedben kerestél.
És, hogy valami sejtésed legyen arról, hogy tulajdonképpen kit is keresel, ezért alakul ki az ideál. Még mielőtt tévedésbe esnénk, tisztázni szeretném, hogy az ideál nem a "tökéletes" szó fogalmát fedi, hanem inkább azét amely azonos az "amit akar"-al. Viszont az, hogy valakinek valóban a tökéletest fedi, azokért nem bocsátkozok vitába. Őszinte sajnálatom rájuk nézve. Az ideál képe van, akiben tiszta és van, akiben homályos. Igaz, hogy nekem a szőke és kékszemű srác az ideálom (régebb meg a szemüvegesektől kattantam be – sőt még kitudja most
is), de már voltam irgalmatlanul szerelmes egy sötét hajú és barna szeműbe,
akinek még szemüvegje se volt. Szóval az ideál sokat nem oszt vagy szoroz. Lehet,
hogy lényeges, de nem jelenti a mindent. A külső megfog, és itt jön a nagy ÁÁÁÁM ... a belső az, ami megtart. Sose jelentse csak az ideál a mindent.
Bárhogy is alakuljanak a dolgok, próbálj meg elveid mellett kitartani. Mert hogyha erős akaraterőd van, és képes vagy a szürke
hétköznapokból kiszabadulni, akkor esélyt adsz magadnak arra, hogy megtaláld
azt, amit a rációd és a szíved is egyaránt akarni fog. Gondolj bele. Esélyt adsz
magadnak, miközben te magad is valaki számára az esélyt jelented.
"Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat."
Arany János
